Kedves Öregem,

Mihály sógorod megküldte „Milliók a Holdban” novelládat; ha nem tévedek, ez az, amely, mint írtad, Neked tetszik és az „embereknek” nem. Ami engem illet, átmenetnek látszom Dormándi László és az emberek közt.

Kezdjük azon, ami nem tetszik. A törtétnetet, a kataklizma-hangulat díszletezését és egész alapvető ötletét, t.i. a Hold-hirdetményt, túlságosan soványnak érzem. Ugyanígy a Krausz figuráját s mindazt, amit üzlete módszereiről megtudhatunk. Ennek a kifogásnak persze ellene vetheted, hogy csak negatív: azt kéri számon, ami nincs benne, s nem azt kárhoztatja, ami benne van. És, kérdezhetnéd aztán, mi minden legyen egy novellában? Ahhoz képest elég van benne, hogy meglehetősen rövid írásmű. S bármely mesteri Csehov – vagy Gogol – vagy Maupassant novellában ennél is jóval kevesebb „történik” és mutatkozik meg. Ez igaz. De épen az a baj, hogy úgy érzem a Te novelládban igenis sok „történik” s ehhez képest kevés az, ami megmutatkozik. Ha összeomlik – vagy ami egyre megy: úgy érezzük, hajszál híjján összeomolhatnék – a világ, akkor többet várunk, mint a végén egy hirdetési viccet és, ezt megelőzően, a domino-nyüzsgést miegyebet. Erre is mondhatnád, hogy hiszen épen azt akartad megmutatni, milyen tinefnyi gondok nyomására fordulhat ki a világ, vagy legalább az emberek világérzése, sarkaiból. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy megmutattad; csak állítottad, anélkül, hogy akár tényekben, vagyis cselekményi mozzanatokban, akár pedig más módon érzékletessé tetted volna ennek a parányinak-nagynak kapcsolatait. Mondhatod, hogy hiszen abban a Krauszban, aki Hitler és Rockefeller egy személyben, épen az az érdekes, a jellegzetes, hogy ugyanolyan Krausz, mint a többi – de ez csak akkor volna szuggesztív, ha látnám őt krauszi taglejtéseivel hitlerien-rockefellerien cselekedni, vagy ha legalább megérezném, hogy ennek a nimolistának faiseurségében milyen homme d’action-i képességek csíráznak. De ezt csak becsületszóra kell a szerzőnek elhinnem, ami belletrisztikailag kicsiny érték.

Már most, ami tetszik: elsősorban az első személyben beszélő, passzív novella-hős hanghordozása, attitude-je és stílusán át megmutatkozó figurája. Úgy látom – s föltehetően tudatosan tetted – a kettőskönyvelői, vagy, pontosabban, átlag-kis-magánzói stílust stilizáltad bele saját hangodba, bár kerülve minden kávéházi vagy nyárspolgári argot-t és éles iróniát. Mondjuk talán így: saját szavaiddal kottáztad le, amit egy efajta Polgár úr érezhet, épen csak a mondatok ütemében, mondatfűzésben alkalmazkodva az ő stílusához. Ez, azt hiszem, kitűnően sikerült, és szeretem azt az ön-óvó, ön-dédelgető hangot, ahogy ez az alak a maga apró rigolyáit és élet-menetének részleteit közli. Ez a „jelentéktelen ember”, ki valahogy jelentékenységekbe csöppen, Neked különben is genre-od, de a regényedben jobban sikerült a kívülről ráviharzó „jelentékenységek” megérzékeltetése.

Még csak annyit, hogy ha van hely, ahol kedved van megjelentetni s ahol a szerkesztőnek is kedve van hozzá, okvetetlenül jelentesd meg. A novella, úgy ahogy van, igen olvasmányos, érdekes és színvonalas; nem „blamábilis”; s ha már így akaródzott megírnod – s ezzel az „akaródzás”-sal az ember utólag, mint kritikus, vitába szállhat, de a tényen, hogy az írás itt van, ez már nem változtat – akkor föltétlenül megérdemli, hogy napvilágot, illetve nyomdafestéket lásson.

Kérlek, írd meg, hova juttassam el kéziratodat.

A Párisi Kurírt újabban nem kapom, de annyi baj legyen, nem akarlak többé elküldésével fárasztani /a két számot, melyet elküldtél nekem, megkaptam és köszönöm/; s különben is, azt hiszem, e kapcsolatom likvidálódni fog, egyebek közt mert mai elfoglaltságomban nem is nagyon szabad, nem is nagyon lehet időmet efélékre pocsékolnom. Az Attila könyv megírására, illetve megjelentetésére majd kérek és kétségtelenül meg is kapom az engedélyt, s ehhez, mihelyst kissé kikászálódhatom hivatali restanciámból, komolyan hozzá is látok, mert érdekel s mert Sömjéned nagyon komolyan rábeszél és hangoztatja, hogy a Pantheont komolyan érdekelné.

A Párisi Kurír kapcsolat „likvidálása” előtt azonban szeretném legalább azt a pénzecskét megkapni, amely a 2., 3. és a 4. számban megjelent levél-csonkjaimért járna /nem tudom, megjelent-e valami később is/, s Boros, bár már száz évvel ezelőtt írta, hogy a honoráriumot „holnap” átutalja, eddig a füle bojtját sem mozdította. Utólagos jóváhagyásod reményében arra akarom tehát megkérni, hogy „ha az átutalás kényelmetlenséggel járna”, legyen szíves az összeget Neked javamra kifizetni. Ne lepődjél meg, ha ennek következtében egy idő múlva pénzt kapsz részemre – akkor se lepődjél meg, ha nem kapsz – s kérlek, utald át költségeid levonásával, vagy ha ez csakugyan kényelmetlen vagy nehéz, tedd el részemre és értesíts. Majd ha már írtam neki s egy ideig nem kaptam semmiféle értesítést, arra is meg foglak kérni, hogy telefonozz rá – megtennéd?

Feriről nincs újság, csak amit Berci legújabb leveléből tudok, hogy mentesíttetett a gyaloglás alól. Ez is valami. Bercinek, ha látod, mondd meg addig is, amíg felelek neki, hogy sajnos, szegény Szász Zoltán az a vitatkozó-társa, aki meghalt; s hogy Gonda és Boros lapjairól írt véleményében egy vagyok vele, kivált ami a csodálkozást illeti.

Nálad mi újság? Olga, Jucika, Rózsi, jól vannak?

Kézcsók, üdv, ölelés, I. P.

P.S.

Steiner fordítása ügyes, hű, dícséretremltó – csak, attól tartok, ha francia volnék, fogalmam sem lehetne belőle, hogy kitűnő költőé a vers eredetije, sőt hogy az eredeti vers maga is kitűnő. Hiába, a legtöbb fordítás ilyen eunuchi bravur.