Kedves Lacim,

Végre szakíthatok néhány percet, hogy érdemben feleljek legutóbbi leveledre. Megjártad már Spanyolországot? Kíváncsi vagyok rá, de most már kivárnám Francó bukását.

Nagyon kíváncsi vagyok spanyol utalásos regényedre is. Bánt, hogy amióta ismert francia íróvá lettél, képtelen voltam munkáidat kellő figyelemmel kísérni; de mialatt a börtönben tartózkodtam, sajnos, nem tudtam szert tenni rájuk /nem tartoztak ama „kémirodalom” kategóriába, amelyet fordításra átnyújtottak nekünk/; amióta pedig eljöttem hazulról, lélegzetnyi időm sem volt. De a leveledben említett téma annyira érdekes, hogy törik-szakad, időt fogok szakítani rá – bár e pillanatban különösen feltorlódtak teendőim, olyan párhuzamos cselekménysorozatok miatt, mint feleségem közeledő szülése, mindnyájunk közeledő hurcolkodása és az én könyvem közeledő befejezése. –

Azt sem tudom, mikor ruccanhatok át megint Franciaországba; és azt talán Te sem tudod jobban nálamnál, hogy az ottani helyzet meddig marad még átruccanásra alkalmasnak. De ha rákerül a sor, okvetlenül előre értesítelek.

A Szövetségesdiről még egy utolsó szó; én ennek a Szövetségnek fennállását – legalább is egyelőre, s talán még huzamosabb ideig – politikai okokból tartom fontosnak. Ebben vagy egyetértünk, vagy nem; ettől függetlenül minden vagyok csak nem egyesületesdi ember, ezt elég gyakran fejemre is olvassák, teljes joggal. Ha valakinek kedve van belénk lépni, tegye, de ha nem, az se baj. Téged mindenesetre olybá veszlek, mint aki akkor sem plátói ideálja az Egyesülőnek, ha benne van, viszont akkor is múltunkhoz és jelenünkhöz tartozik, ha nincs benne. Ezért is nem beszéltelek le arról, hogy formálisan ki ne maradj; legfeljebb azt az indoklásodat helytelenítem, hogy „író ne gyülekezzen, hanem írjon”. Legtöbb író kevesebbet árt az irodalomnak azzal, hogy gyülekszik, mint azzal, hogy ír.

Olgát és népesedő családodat üdvözlöm, ölel

Ignotus Pál