Kedves Lacikám:

tegnap érkeztem haza és máris belékezdtem regényed olvasásába. Még csak három fejezettel végeztem, de ez nekem annyira már elég, hogy előzetes hírrel szolgáljak arról a benyomásról, amely regényed olvasása alatt engem elért. Már amidőn kezembe vettem a könyvet – annakidején – amikor az első példányok egyikét lapozgattam, máris láttam hogy műved a napi termelés fölé magasan emelkedik, bocsáss meg, de most látom, hogy első, kapkodó soraimmal mennyire nem közelítem meg az igazságot: műved a magyar regényirodalom magasan kiemelkedő terméke, függetlenül napjaink ócska és igénytelen tömegtermelésétől. Alig tudom példáját találni művednek, azt hiszem kompozíciójában és ötletében egészen egyedülálló. Eddig – úgy ahogy – néhány sorsot ismertünk meg regényeink keretein belül, most a te munkádban három síkon folyik ez a megismerés: megismerjük történeted hőseit és a világot, megismerjük magunkat és végül megismerünk téged, az írót, aki bizonyára vagy olyan fontos, mint Duron uccaseprő, vagy Joseph a csapos, vagy bármelyik figura, akit életre keltesz. Úgy érzem – és ritkán szoktam érzéseimben csalódni – egy hatalmas munkát végeztél, nemes és messzire kiemelkedő munkát, amelyben nemcsak nekünk, de neked is örömed telik. Ezt egyelőre. A többivel kérlek várják, egy hét alatt remélem elolvasom dolgozatodat és akkor írok majd bővel, kimerítően. Viszont addig sem skartalak értesítés nélkül hagyni, ily ritka esetekben – egy remekmű olvasásakor – nehezen fojtható az emberbe a szó. Addig is ölellek, többek között abban a reményben, hogy hamarosan találkozunk. Kézcsókom hölgyeidnek. Mindég és mindenben változatlanul barátod:

Reményik Zsigmond