Kedves Lacikám,

Szívből gratulálok az Infánsnőhöz, igazán elsőrangú és összehasonlíthatatlanul más nívójú mint a Váróterem. Komoly sikert jósolok és ezzel a darabbal szívesen foglalkozom külföldön. Mielőtt azonban lefordítanám, azt tudom néhány változtatás szükséges, különösen ami a végét illeti. Egészen nyíltan fogom elmondani kritikámat mert úgy érzem csupa olyanról van szó ami nem változtat a darab értékén mert mindezen segíteni lehet. Azt tanácsolnám meg se mutasd Pesten senkinek a darabot míg elsősorban a 3-ik felvonást, egy kicsit át nem írtad.

A 2-ik felvonásban csak egy jelenet bántott – az amikor Márta és az Anyaszínésznő beszélgetnek és kisül hogy az Anyaszínésznő ismeri az előzményeket Márta és a tanár között. Ez szerintem teljesen felesleges volt és bántó – és ekkor még nem is tudtam hogy mindez csak a vég előkészítése. A vég – ép ebből a szempontból – szintén túlságosan cerebrális, józan. Hogy az Anyaszínésznő hozza össze a két embert ez rendben van, de ennek valahogy természetesen kell történnie – nem egy ilyen előre „abgehartete Sache”-ként, mintha csak egy schadchen csinálná. Hogy az anyaszínésznő beszéd közben – már majdnem a végén megérzi, hogy itt mi van és ezt egy-két odavetett szóval jelzi is, az rendben volna – és aztán cselekszik. De az előre megfontolt szándék bántó.

A darabot át kell segíteni azon a bajon, hogy a második felvonásban, amikor Márta beleegyezik, hogy eljátsza a komédiát és az orvos kilátásba helyezi, hogy ettől a tanár esetleg meggyógyul – a tapasztalt néző előre tudja, hogy így történik majd a dolog és hogy ez a két ember végül is megérti egymást. Ez túl egyszerű és ezt csak úgy lehet áthidalni, hogy dacára az optimista néző várakozásának a 3-ik felvonásban a dolgok az első beszélgetés után bosszantóan elromlanak kettőjük között, sokkal inkább mint nálad (nem tudom rossz ötlet-e hogy a tanár nevében haragszik mert Márta komédiázott vele – vagy más). Ha ekkor belebeg a mitsem tudó Anyaszínésznő úgy ez egy pompás jelenet mert a kontraszt óriási. Most ezt az anyaszínésznő jelenetet sokkal hamarabb csinálnám, esetleg valamilyen formában meghagynám végig: a legjobb az volna ha az anyaszínésznő nem mint önmaga, hanem úgy mint 6000 holdas [?] megmaradva a szerepében boronálná össze a kettőt. Ez egy köstlich jelenet volna és ezzel jókedvűen és nem szentimentálisan végződhetne a darab. Megoldható ha az anyaszínésznő deklarációja közben – de nem megállva, nem lenne megfontolás [?] – valahogy megérzi a lány hogy a fiú valamilyen [?] hányadán vannak a dolgok és ment amit menteni lehet – amit a már megkreált nagyasszonyi hangulat nagyon megkönnyít.

[?]

Voilà: ölellek Pali