Kedves Kollégám,

a hozzám intézett második levelének nagyon megörültem. Az elsőt is igen köszönöm. Egy napig fentjártam, most megint adom a beteget, karácsony után pedig egy orvos fog a beleimbe vájkálni, mint ahogy ezt én tettem orvosokkal és nem orvosokkal egyaránt. Hiába, mindenki visszakap mindent amit csak vissza kell kapnia. De nem erről van szó. – Egy pillanatig se tévesztettem Önt össze azokkal az érdekekkel, amelyeket kötelességszerűen képviselnie kell. Persze, az elkeseredett ember – mert az voltam a levél írásakor – sok mindent összehord. Ma már tisztán látok és magam is sajnálok sok mindent, amit abba a szerencsétlen írásműbe belepofoztam, - no, várhat a papiros, amíg én még egy regényt rákenek. Visszatérek első szerelmemhez, a filmhez, amelyben – hittel hiszem – újat produkáltam; most már csak az hiányzik, hogy ezt a németek is elhiggyék nekem. Mert – talán tudja – kifelé törekszem, írni tudok németül is és valószínűleg levedlem őseim nyelvét (???), bár nem hiszem, hogy úgy tudok valaha is beszélni a német nyelvet mint a magyart. Az igaz, hogy sokat és céltudatosan tanultam magyarul, egy sereg nyelvtani munkám van itthon. Ha nem fog németül se menni, akkor – de fog.

Buta dolog ez az írás nagyon. Egy sereg novellám van, nem mind jó, de mégis rájukuntam: nagyon hamar meg lehet látni a novella határait, ez pedig nem nagyratörő embernek való. Drámával is foglalkoztam: nincs meg hozzá a formanyelvem, pedig érzem a tragédia lényegét, a mai törpe idők hangnemébe transzponálva is. (Van egy drámám, amelyben megérzékeltettem, hogy Mr. Richardson megőrül, mert elérte minden emberi hatalom csúcsát és nem tud már embernyelven megszólalni, egyedül marad és a saját súlya nyomja agyon. Ez a dráma 2 éve van Marton Sándornál, németre lefordítva. Úgylátszik jó helyen van, mert nem mozdul onnan, szereti nála.) Vers? Van vagy 25, azóta nem voltam gyakorlatosíthatóan szerelmes. Mi van még? „Kis színesek” a Korunkban, negyvensoros dorongkritikák; pedig az irodalom az egyetlen, amihez komolyan értek.

Nem tudom, miért kesergek itt Önnek. Egész formálótlanul úgy érzem, hogy a kedvességéért, a figyelmességéért tartozom néhány sorral; ezekbe néhány szubjektivitás is belefér. Elhiszem, hogy a belső ember aki Önben él, szabad és ebben az értelemben véve: erkölcsös. Hogy tud akkor ott élni? Tényleg csak úgy, hogy elszigeteli magát néhány baráti lelkű emberrel; aztán meg gyermeke is van, a gyermek pedig: világnézet, amíg az ember azt képzeli, hogy formálhatja.

Február vége felé szándékszom indulni, Pesten át megyek. Úgyis meglátogattam volna (á la Márai kritika – hogy bánthatta meg egy pillanatra is ez az ostobaság?), de így okvetlenül fölkeresem. Addig is kérem, emlékezzék úgy vissza rám, mint valakire, aki megértette és száz százalékban méltányolta a belső énjét, amelyet szerencsés módon tud kifelé is maradék nélkül megérzékeltetni. Szívélyesen üdvözli

Pap József