Kedves Lacikám, ezt most csak azért írom, mert különböző jelekből azt hiszem jogosan következtetem, hogy az én levelem, melyet a tiéd kézhezvétele után kb. tíz nappal írtam neked, úgy látszik végleg elveszett, aminek következtében te tévesen azt hiheted, hogy nem viszontválaszoltam, ebből pedig további téves következtetéseket vonhatsz le. Képtelen vagyok levelemet újra megírni, annakidején egy egész vasárnapot fordítottam a megfogalmazására és egyszerűen kétségbe ejt, hogy nem kaptad meg. De már csak azért sem tudom újból megírni, mert akkor az egész „ügy” még friss volt, ma pedig immár az érvekre és ellenérvekre csupán homályosan emlékszem; rád nézve megsemmisítő epistolámat lángoló indulatosan vetém papírra, eme indulat pedig elpárolgott már belőlem. Remélem felesleges mondanom, hogy akkor sem „harag” vagy „sértődöttség” volt az indulat forrása, hiszen ilyen vitában majdnem olyan élvezet ütéseket kapni mind adni, hanem ellenkezőleg az, hogy ezek az ütések mennyire nem találnak és mily rossz ügy védelmében osztogattatnak. Megírtam akkor neked, hogy én a soroksáriakat sosem nevezem bennszülötteknek, de ha egyszer-másszor tenném is, akkor amit én tehetek felelőtlenül, azt nem teheti egy író egy komoly regényben az írás felelősségének súlya alatt. Elismertem, hogy te nem vagy azonos Pierrel (még a gondolat is hogy azonos lehetnél ezzel a kellemetlen úrral hidegrázást kelt bennem), de közöltem, hogy így még kínosabb az eset, mert amit néked még el lehet nézni mint spleent, az ennél a hólyagnál egyszerűen szemtelenség. Megírtam, hogy ha nem azonosítod magadat Pierrel (ami természetes) akkor miért azonosítod örökös stoppolásával és üres locsogásával engem súlyosan irritáló nejét Olgával és Szofival?

Megírtam, hogy nem értem, miért tőlem kérdezed, hogy [?] kellett volna érzékeltetned Pierről hogy író, mikor regényedet te írtad és nem én; de újból biztosítottalak, hogy kellett volna ezt tenned, mert hiszen az sem véletlen ám, hogy Lear király, Mme Bovary kisvárosi gyógyszerész felesége, Raszkolnyikov éhes diák, Hjalmár Ekdal fotográfus, Bodrogi Péter vidéki rendőrtiszt volt. Felháborodva utasítottam vissza nagyképű kioktatás köntösébe burkolt védekezéseidet, hogy te „pszichológiai regényt” írtál és közöltem veled, hogy minden jó regény az (még az állatregények is) és ha te azt hiszed, hogy a „történés” hiánya már lélektanivá tesz egy regényt, akkor olyan vagy, mint az egyszeri belgyógyász, aki egyedül azt hozta fel belgyógyászi képesítéséül, hogy nem tud operálni. Tudomásul vettem, hogy unatkoztál már puskaropogástól hangos vadnyugati filmeknél és feszült izgalommal figyeltél két ember csendes beszélgetésére és megnyugtattalak, hogy ez velem is megtörtént már, sőt az is, hogy feszült izgalommal figyeltem ilyen filmekre és unatkoztam két ember csendes beszélgetése mellett. Még sok egyebet megírtam és végül figyelmeztettelek, hogy én nem az intencióidat kritizáltam (melyek ám lehettek jók), hanem azt, amit sikerült megvalósítanod belőlük.

De hát mindez a múlté… melynek halovány emlékezeteként álljon e néhány fenti sor. Ha ezek is elvesznének a háborús viszonyok következtében, akkor el kell ismernem, hogy itt az ideje, hogy a háborúnak véget vessenek. Melynek reményében sok szeretettel ölel Kovács György