Kedves Öregem

különösebb jelenteni valóm nincsen. Pali állandóan vidéken mászkál, eddig csak egyszer láttam. Itt különben is tart még a nyár, [?] és kiadás egyelőre a napon égnek le, a városban „nincs egy lélek sem”, csak az a négy-ötmillió ember, aki nem számít.

Egyetlen újság, hogy tudok megint dolgozni, „a niget”-et írom, szigorú órarend szerint dolgozom. Nem lehet máshogy. Nem emlékszem reá, hogy lett volna évek óta tíz ilyen békés, nyugodt napom, mint ez az entrée Párisban. Nem kell nő, ital, semmi. Összes problémáimat rábíztam az időre, oldja meg, ha tudja. Mennyivel fontosabb dolog egy könyv, mint minden, amit az „élet” c. gyanús és zavaros élmény egyáltalán adhat!

Soha nem szerettem még így Párist. Az idő jó, őszies, occidentális klíma, amelyben lehet gondolkozni. S nagyszerű itt így élni, [?] nélkül. Képzeld, este tizenegykor járok haza. Nem vagyok „boldog” – de, ami talán több ennél, teljesen nyugodt és vágytalan vagyok. Olvasok. Megint tudok olvasni; s ez már fél-élet.

Mi van Veled? Nagyon nyaralsz? Vigyázz magadra.

Szeretettel ölel

Márai