Édes Lacikám!

Nagyön örültem legutóbb érkezett kimerítően tájékoztató levelednek, és mindennek, amiről abban írtál. Nem tudom, Te is úgy vagy-e vele, én még most is érzem akárhányszor azt a megmagyarázhatatlan örömet, amit egy-egy akár csak felületesen régebbről ismert üldözött ember felbukkanása kelt. Még a szemem is könnybelábad, amikor az utcán meglátok valakit, aki nem is áll közel hozzám, de akiről feltételeztem, hogy már nem él. Igaz, ilyenkor Anyám és az elveszett közelállók emlékének hatása is mozgatja az érzéseket, ha tudat alatt is.

Nemrégiben olvastam a helyi lapban, hogy Dr. Szász Elemér rendőralezredes Miskolcra érkezett, ama bizonyos eseményekkel kapcsolatban, melyeket bizonyára ismersz „miskolci események” címszó alatt. Rögtön felhívtam. Ő volt az. Itt is volt nálam, feleségével, maturáns fiával együtt. Mint politikai üldözött megjárta Mauthausent, fiával együtt, kivel végig sikerült együtt maradnia. Feleségét nem üldözték. Mikor hazaértek, s lakásukban megjelentek, az asszony egyiküket sem ismerte meg. Szászt – gondolom, emlékszel rá – szimpatikusabbnak találtam, mint bármikor.

Más az, ami most már jobban foglalkoztat. Megírtam, hogy a felszabadulás első hónapjaitól kezdve elvágyom innen. Azóta ez a vágy általánossá lett, s immár beigazolódik itt is, Párisban is, hogy ezen vágynak nagyon is reális alapjai vannak. Bennem pedig most kezd alábbhagyni, illetve platonikussá válni ez az egész komplexum. Nézd, én eddig minden elhatározásomhoz oly szívósan tudtam ragaszkodni, hogy ha a régi energia élne bennem, akkor én már régen nem volnék itt. Ha pedig itt vagyok mégis, akkor megváltoztam, megöregedtem, hiányzik belőlem az az erő, amely eddig egyensúlyban tartotta sorsomat vágyaimmal. Ez az elszakadás innen pedig csak az első lépés volna, ezt követően volna éppen szükség a legnagyobb energiára. Ezen gondolkozva válik egyre tudatosabbá bennem, hogy kezdek öregedni, s amint ezt kezdem belátni, akkor meg már kevés értelmét látom az elvágyakozásnak. Energiáim csökkenésének figyelésére teremtsek új otthont magamnak? Leveledből, problémáidból, abból, hogy felfelé egyre fogynak, lefelé szaporodnak a vérrokonok, szintén kezdem felfogni, hogy a zeniten túlvagyunk.

Mindez súlyos megalkuvás az eljárt idő leszámítolásán túl is, mert nem jelenti azt, hogy az okok, melyek miatt elvágytam, megszűntek, vagy akár csökkentek volna is. Itt nincs helyem, s máshol sincs.

Vannak, akik még bíztatnak azzal, hogy szakmám számos országban külön egyetemi tanszéket kapott s az én múltammal tanári elhelyezkedésre, kutatómunkára alapos kilátásom van. Az idők folyamán valóban összeszerztem négy diplomát, berendeztem annyi gyárat, van annyi találmányom, boldogítottam annyi szakirodalmat, hogy hajlandó vagyok szerénytelenül elhinni eme bíztatások alaposságát. Mégsem jutottam el egy levél megírásáig sem ezen terv megvalósítása érdekében.

Most tehát mégis úgy látszik, Lacikám, hogy a Duna partján találkozhatunk, s nem a Szajnaparton, miként azt egy évvel ezelőtt reméltem.

Csak rövid levelet akartam írni, de belejöttem és második lapot veszek elő.

Ami az itteni viszonyokat illeti, a stabilizáció valóban csodát művelt. Mert csoda, hogy az emberek ostobasága, gondolattalan csordaösztöne milyen hatalmas és változatlanul örök a technika és tudomány fejlődése mellett. Csoda, hogy a hatalmas teljesítményekre képes kicsiszolt agyú emberek nem találtak utat a társadalom irányításához szükséges erők megszerzésére. Lásd Párist…

Az infláció alatt a széles népréteg nyomorgott, éhezett. Az emberek a vonat tetején utaztak esőben-fagyban, hogy életük kockáztatásával néhány kiló krumplit szerezzenek. Én sem tudtam magamnak néhány pár zoknit szerezni. /Igaz, hogy én meg már megtanultam, milyen kevésre van szüksége az embernek az élethez/. S egy napon az emberektől elvették a piros cédulákat, helyette kezükbe nyomtak kék cédulákat, és íme, a piacon fillérekért vásárolhatsz mindent, ami megterem, gyönyörűséges gyümölcsöt, baromfit, tejet, vajat garmadába hordanak az emberek, az üzletekben szövetet, csokoládét, a vendéglőben ínycsiklandó ételeket kaphatsz.

Most már, ha meglátogatsz bennünket, nem kell éhezned.

Mindnyájatokat szeretettel üdvözöllek

Frici