Kedves Lacikám!

Elmondhatatlan örömmel kaptam meg leveled. Volt néhány ilyen örömem az elmúlt esztendőben, előtűntek hírből eltemetett barátok is, de sokkal több volt a szomorúság. Mindenki, aki itt megvan, kétlábú élő csoda. Mindenkinek megvan a maga külön regénye, mely mindig a legizgalmasabb, legérdekesebb. Az enyém is az. Szegény Anyám meghalt néhány nappal a felszabadulás után járványos betegségben, orvos és gyógyszerhiány miatt. Három hónappal korábban én helyeztem Őt el egy evangélikus szeretetházban, ahol a legjobb helyen tudtam. Én abban az időben Budapesten éltem, nyilas jelvénnyel jártam és így emeltem ki Anyámat egy deportációs menetből, s vittem a szeretetházba. Akkor már égett a talaj lábam alatt, körözést bocsájtottak ki ellenem, elhagytam Budapestet és megindultam német katonai teherautóval a front felé. Miskolcon kötöttem ki, itt mentettek fel az oroszok. Voltam nyilas, katonaszökevény, Gestapo-fogoly; kalandos volt és érdekes.

Gyerekeim megúszták. Manci férje német állampolgár volt, s így aránylag könnyű volt helyzetük. Most Bécsben tanulnak mindketten. Telve vannak művészettel, zenével és várakozással. Csak jót mondhatok róluk.

Megnősültem nemrégiben. Tíz évvel ezelőtt valahol a Dunaparton együtt voltunk egy este négyesben két testvérrel. Közülük az egyik a feleségem. Ő is élő csoda. Megjárta a nyilasházat, a Margitkörúti katonai fogházat, mint kémgyanús. Ez veszélytelenebb volt, mint ártatlanul valódi papirosokkal élni.

Nagyjából kétféleképpen reagáltak az emberek. Nagyobb részük féltette életét és ez a félelem, meg a csordaösztön vezette őket. Kisrészüket helyes irányba terelte a létfenntartási ösztön. Ezek felismerték, hogy aki törvényen kívül áll, annak a társadalom az ellensége és felvették a harcot. Ezek közé tartoztam én is. Elvből mindig mindenben mást tettem, mint amit a hatóság elrendelt, mindig mindenben mindenkit megtévesztettem. Izgalmas volt, érdekes volt és megvolt a sportbeli győzelmi érzés minden eseménynél: amikor csapattól megszöktem, amikor igazoltatáson átestem, amikor a Gestapótól megszöktem, amikor német autóval vitettem magam, amikor barátokat, rokonokat szöktettem, amikor iratokat hamisítottam /egész kis okmánygyáram volt/ stb.

Valahogyan senki nem maradt a régi az üldözöttek közül, talán nem is marad normális senki. Legtöbbjükben meglazult az erkölcsi érzés, önzőbbek, kapzsibbak, rosszabbak lettek. Vagy csak jobban látom most az embereket. Nem tehetek róla, mindenkinek a szemében látni vélek valami tétova nézést, valami abnormálist. Az emberi komiszság általános méreteiről egyébként is meg kellett változtatni felfogásunkat.

Rám ellenkezőleg hatottak az események. Régebben magányos voltam, most szolidáris lettem az üldözöttekkel. Segítettem, ahol tudtam, s véletlenül volt rá alkalmam. Felszabadulás után kollaboráns lettem: szerettem az oroszokat. Megszerveztem az üldözöttek szövetségét a hajlékukat vesztett, ruhátlan, éhes visszatérők érdekeinek védelmére. Üzembe helyeztem a kifosztott gyárat. Az oroszok mindkét feladathoz adtak segítséget.

Azután jött a Joint segítőakció, melyet itt fasiszta szellemben, fajvédő alapon szerveztek meg. Körülnéztem Debrecenben, ahol akkor a kormány székelt, onnan Budapestre mentem, ahol borzalmas helyzetben találtam ismerősöket, akik férfitámaszukat elvesztették. Négy nőt és egy kisgyereket elhoztam magammal Miskolcra. Ekkor értesültem Anyám haláláról is Budapesten. Ekkor kezdtem tapasztalni, hogy az embereket a szenvedés nem javította meg. {Dr. Keken|} evang. lelkész p.o. letagadta a néki megőrzésre átadott értékek átvételét. Közszereplésem révén érintkezésbe kerültem politikai tényezőkkel. Visszavonultam.

Letörtem. Beteg voltam kétízben is. Otthonülő lettem. Budapestre sem megyek, ha nem kell. Az első időben lelkesen ünnepeltek, most pozícióharcot kellene folytatnom, ha kedvem volna hozzá és küzdenem kellene neoantiszemita áramlattal.

Valahol hallottam, hogy Sömjén meghalt. Nem mentem sohová, nem kerestem a Pantheont sem. Leveledből tudtam meg, hogy életben maradtatok. Örülök neki, mint egy nagy ajándéknak.

Szeben Paliékkal Debrecenben találkoztam akkor, a felszabadulás hőskorában. Megígérte, hogy referál rólam, ha találkoznátok. Bizonyára elfelejtette.

Bélyeggyűjteményem nagyrésze megmaradt. Anyám bélyegeinek kis része maradt meg. Holmimból maradt annyi, hogy nem akadtam meg.

Utolsó kielégítő munkám a miskolci telep feltámasztása volt. Négyezer pengő volt a zsebemben, azzal kezdtem, összeszedtem minden régi alkalmazottat és hozzáfogtunk a romok takarításához. Azóta mind megkapja a fizetését és ellátását. Uccán összeszedett roncsokból két autót állítottunk össze, azok futnak, a raktárak gyarapszanak, a harmadik autó készül. Ebben találtam elégtételt, amíg azt hittem, hogy rendbe jön minden. Most, itt, nem látom már ilyen egyszerűnek a dolgot. Az emberekben hiba van. Ezeknek a lelki romoknak az eltakarítása sokszorta tovább tart, mint egy gyártelep rendbehozatala. Erre nem gondoltam, különben azonnal fogtam volna a vándorbotot és mentem volna nyugatra.

Most érzem, hogy öregszem. Félek, hogy ez már nem időszaki érzés, hanem komoly jel. De azért állandóan azon töröm a fejemet, hogy ha alkalmam volna máshol letelepedni, akkor még össze tudnék szedni annyi energiát, amennyi kell új gyökerek eresztéséhez. Vágyódom a nyugati levegő után, s nehezen bírom elviselni itt a jelent a múlt emlékeinek terheivel.

Kiderült, hogy itt a humanista szellem egészen vékony máz volt, ami lepattant az első próbánál. Az ártatlanok üldözésében majd mindenki ambícióval vett részt, kevesen tartották távol magukat és csak néhányan siettek az üldözöttek segítségére. Ma pedig hiányzik a bűntudat, hiányzik a jóvátételre irányuló őszinte szándék és hiányzik a múlt feledtetésének vágya. Hatalmi törekvések, rabolt pozíciók megtartásáért vívott harcok foglalják le az energiákat.

Én meg nyugalmat, jószándékú emberek közt egy kis helyet és értelmes munkát szeretnék magamnak, szeretném, ha azt hihetném, hogy az elmúlt esztendők környezetemnek nem valódi arcát mutatták.

Rövid időn belül kimegyek Bécsbe, körülnézni. Gondoltam a Németországban való letelepedésre is. A németekről felteszem, hogy megbánták a múltat és képességük szerint igyekeznek nemcsak feledni, hanem feledtetni is a történteket. Érdekelne, mi a helyzet véleményed szerint Franciaországban ilyen tervekkel kapcsolatban. Dániát talán legjobban megszerettem régi utazásaimon. Érdeklődöm az ottani viszonyok után is.

Egyelőre elég ennyi. Azt hiszem, elég részletesen referáltam, ha csak egy kis töredékét mondtam is el a történeteknek.

Várom, hogy hamar, minél hamarabb írj ismét. Winkler Palit üdvözlöm. Nincsen Neked, vagy neki tartozása itt? Kifizethetném helyettetek viszonzás fejében.

Mindnyájatokat üdvözöl, ölel

Frici