Kedves Lacikám!

Levelezésünk nagyon akadozik. Már hónapok óta nem kaptam Tőled hírt, csak Sömjén révén értesülök időnként hogylétedről.

Úgy hiszem, hogy vagy az én utolsó levelem, vagy a Te válaszleveled elkallódott. Ezek ma a legkisebb károk, amik miatt sopánkodni restell az ember.

Lányodhoz most újból gratulálok azok után, amit írtál. Mondd meg neki, hogy a „béjeges bácsi” üzeni: légy résen!

Hiába, Öregem, mi már lefelé megyünk. Most következnek azok az évek /ugyan mostanában Istenkísértés a jövőről nyilatkozni/, amikor lassanként be kell látnunk, hogy nem lehet az ár ellen úszni; s ha nem érezzük, akkor környezetünk, gyermekeink, nők, akikre felfigyelünk, de akiktől egy emberöltő kezd elválasztani, eszünkbe juttatják korunkat – és szerénységre intenek.

Minékünk mindkettőnknek, Barátom, hál’ Isten szükségünk van erre a figyelmeztetésre. Én pedig még egy kis ideig ott tartok, hogy szeretem a figyelmeztetéseket elfelejteni, elengedni fülem mellett.

Könyveidet mind őrzöm. Nem írtam róluk, mert kritikát gyakorolni nem tudok, laikus vagyok, hatásukról pedig, amit rám gyakoroltak, nem tudok értelmesen nyilatkozni. Mivel azonban ismételten érdeklődsz, felelni akarok. – Azt hiszem, hogy könyveidért a tömeg nem fog lelkesedni, mert nem írsz a valószerűség látszatával ható izgalmas történeteket. A hétköznapi eseményeken is elmélkedő, mondjuk talán: lelki életet élő emberek lesznek híveid és ezeknek száma ma csekélyebb. Ma az emberek általában nem veszik észre, hogy aprónak látszó események, hangulatok fordulatot adhatnak az ember életének. Nem keresnek kapcsolatot sorsuk és érzéseik közt. Nem gyávák és nem bátrak, hanem egyedül az anyagi lehetőségek által irányíttatják életüket, szerelemben, házasságban, pályaválasztásban és még szórakozásaikban is.

Nékem könyveid tetszettek, szeretem őket. Utolsó könyvedet most kezdtem csak olvasni. Az utolsó évben annyi dolgom van, oly sokfelé vagyok igénybe véve, hogy olvasáshoz nem jut időm. Esténként holtfáradtan fekszem le, előveszem könyvedet és néhány oldal elolvasása után elalszom. Így képzelheted, hogy utolsó könyved milyen hosszú időre fedezheti lelki szükségletemet irodalomból.

Munkám fárasztó, idegeket őrlő és időtrabló mostanában. Nőknek is kell juttatni időmből. A hajszolt sietség kezd állandó berendezkedés lenni nálam.

Már néhány hónap óta egyetlen vágyam két hétre visszavonulni egy üdülőhelyre, későn kelni, korán lefeküdni, s időmet egy kedves nő és könyved között megosztani. Mindkettő megvolna, csak a visszavonulásra való lehetőség hiányzik.

Örültem sikereidnek, melyekről írtál és kívánom, hogy terveid valóra váljanak. Te sem vagy szerény a tervezésben és Te is nagyon fiatalnak érzed magad.

Én egyre jobban szeretnék már nyugalmat, egyre jobban vágyom… butaság! Pontosan ugyanaz a vágyam, ami ma millió és millió ember vágya, a Tiéd is.

Mindaz, amiről írni szeretnék, nem levéltéma. Mint egyszer írtad, a Szajnaparton, vagy a Dunaparton kellene beszélgetnünk az eseményekről, meg arról, ami elmaradt életünkből.

Nem is írok ma többet. Bár találkoznánk belátható időn belül.

Ölellek

Frici

U.i. Sokkal többet akartam írni. Láthatod, hogy milyen takarékosan bántam a papírossal.

Bélyeggyűjteményem szépen felfejlődött. Különbem magyar és osztrák használatlan majdnem teljesen komplett 1914-től.

Sajnálom, ami Néked elment mostanában. De ez legyen a legnagyobb veszteséged!

Ölellek

Frici