Drága Lacim, immár legalább négy levelet írtam és küldtem Neked, a legkülönbözőbb réveken és módokon; abból, hogy mindmáig nem kaptam választ egyikre sem, arra következtetek, hogy nem kaptad meg őket. Mert hogy nem vagytok Párizsban, vagy hogy valami bajod történt volna, nem vagyok hajlandó gondolni. Van okom remélni, hogy ezt a levelet, amelyet az eddigieknél megbízhatóbb személyre bízok, meg fogod kapni. A viszontagságokat, amelyeken június óta keresztülmentem, már többször részletesen megírtam, úgy hogy most már nincs kedvem megismételni, legföljebb szóval s akkor is csak röviden. Különben is inkább kellemetlenek és fájdalmasak voltak, semmint jelentékenyek. Elég az hozzá, hogy élünk, sőt nem is ketten már, hanem 2.2-re szaporodva élünk. Ez is jobb, mintha megfogyatkoztunk volna személyemmel. Élünk s folyvást azon törjük fejünket, hogyan juthatnánk a leghamarabb s a legkényelmesebben a szabad Párizsba. Cahorsban olyan lakásínség van, hogy csak nagynehezen találtam egy lyukat október elsejéig, akkor onnét is kiteszik a szűrünket. Ha Rózsi nem volna kényes állapotban, megkísérelném a ma is lehetséges módot a Párizsba utazásra, amely kb. három napig tart, de így ez majdnem lehetetlen. Állítólag elsején megindulnak a vonatok egyenes irányban, de azt mondják, mindenféle sauf conduit-k szükségesek hozzá, polgári és katonai láttamozással, igazolva, hogy múlhatatlanul sürgős dolgunk van a fővárosban. Megpróbálom ezeket a papírokat megszerezni; de akkor is csak nehezen kapunk majd helyet a vonaton, mindenféle prioritások lévén érvényesek e célból. Magam sem tudom, hogy van-e sürgős dolgom Párizsban s van-e értelme a lázas vágyakozásnak, ami oda hajt. Irtózatosan szeretnék embereket látni, valami érdemlegeset csinálni, dolgozni stb. Persze, azt sem tudom, hogy módotokban áll-e majd ideiglenesen s bármily kényelmetlenül is, helyet szorítani nekünk a lakásotokban. Félek csak úgy váratlanul betoppanni hozzátok. Egye meg a fene ezeket az érthetetlen postai korlátozásokat. Régebbi leveleimben arra kértelek, nem minden feszélyezettség nélkül, hogy sétálj el néhai lakásunkig s beszélj volt gazdáinkkal, Lyon kisasszonnyal, ha ugyan él még, vagy inkább házmesternénkkel, Madame Francoisval, hogy a lakásunk, vagy ha az foglalt, valami más lakás a házban vagy a környéken nem üres-e. Isten tudja, miért, de számítok rájuk. Mert úgy hallom, a lakásprobléma rendkívül éles Párizsban. Arra is kértelek s most megismétlem kérésemet, hogy ha lehet, lépj érintkezésbe Ignotus Palival /a BBC magyar leadása címén/, megírva néki, hogy élünk, s kérve, hogy tudósítsa létünkről anyósomat s egyben írja meg válaszában anyósom hogylétét és címét is, mert nyomát vesztettük már igen rég óta.

Hallom, hogy Párisban a magyarok csináltak és csinálnak valamit. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy részt veszel-e ezekben a dolgokban, s hogy komolyak-e, vagy csak olyanok aminőket itt más vonatkozásban tapasztalok. Megvallom különben, hogy vajmi kevés kedvem van országszabadítónak lenni. Nagyon-nagyon megbántam, hogy magyarnak születtem. És szégyenlem is. Lehet, hogy ez érzelmeim meg fognak változni, de egyelőre így érzek. Nagyon rámférne már, hogy kibeszéljem magam veled. Németh Bandit meglátogattam s ő is itt volt a napokban Jucival, jól vannak, kedvesek, de ép oly tájékozatlanok a jelent és a jövőt illetően, mint én. Nem tudják ők sem, Párizsba menjenek-e, vagy maradjanak ott, ahol vannak.

Párizsról nagyon ellentmondó híreket kaptunk. Egyesek szerint a megélhetés könnyebb, és olcsóbb, mások szerint ép olyan nehéz és ép olyan drága. De taláncsak lehetne valami munkát kapni, keresni? Csupa ismeretlen fojtogat a felszabadulás első napjainak örömmámora után.

A múlt héten visszamentem Lauzésba s ott a postáskisasszony azt mondta, hogy a múlt hónapokban kaptam egyszer Párisból ötezer frankot, de tekintettel ismeretlen helyre való távozásomra, sőt arra, hogy halálhíremet költötték, visszaküldte az utalványt. Feltételezem, hogy tőled jött a pénz s ezennel köszönöm, főleg, mert hiszen tudom, hogy magad sem lehettél bőségében. Némethnek sikerült két ízben a maga s az én részemre egy akciótól pénz kapni, így megúsztuk e kínos hónapokat s még útiköltségre is maradt. Aztán? Rózsival együtt abban reménykedünk, hogy a háborúval együtt a koldulás is véget ér és sikerül majd „munkával megkeresni kenyerünket”.

A választ c/e M. Francès, librairie, boul. Gambetta Cahors címére kérem, mert fogalmam sincs, október 1. után hol leszünk. Lehet, hogy sikerül Párizsba jutnunk néhány napon belül, bármilyen felelőtlen cselekedet volna is ez.

Mindenesetre ölelünk és csókolunk mindnyájatokat nagy szeretettel