Drága Lacim, rengeteget gondoltunk Rátok az utóbbi napokban, hiszen Párizsra nem bírtunk gondolni anélkül, hogy Benneteket is belé ne foglaltunk volna: vajon ott voltatok-e, kibírtátok-e végig? Mit csináltatok a harcok alatt? stb. Ezer kérdezni valóm van. Például, hogy kik azok a rejtélyes magyar felszabadítók, akikről a svájci rádió beszélt s akik szerinte szép szerepet játszottak a küzdelmekben? Gyönyörű napok voltak ezek. Még a falun is szívszorongató volt, amikor egymásután megkondultak a környéki harangok. Az itteni templomét addig zúgatták, míg a kötél el nem szakadt. Úgy elsírtuk magunkat Rózsival, mint amikor 40 június kilencedikén odahagytuk Párist. Az ember kissé fellélekzik. Már nem rezdülönk meg, ha egy autó vagy teherkocsi zúgást hallunk.

Már egyszer megírtam, de most megismétlem – hátha elveszett a levél – viszontagságaink rövid történetét. Majdnem hős lett belőlem, de kísérletem elvetélt. Egy lauzési barátom, az ottani orvos, aki tengerészorvos volt s főhadnagy a háborúban, mozgalmat szervezett az ottani járásokban. A partraszállás napján engem is mozgósított maga mellé titkárnak amint ő mondta, hadsegédenk. A mozgalom, amelynek tagja volt, - A.R., azaz Armée Reconstituée, arra adott utasítást neki, hogy rendelje el azonnal a mozgósítást. Néhány napig minden jól ment, a századnak már több mint kétszáz embere volt, fegyver is pottyant az égből, - drukkoltam, de azért remekül éreztem magam maquisardi minőségemben, - de akkor a parasztok, látva, hogy a megye többi járásában a többi mozgalmak nem mozgósítanak, valósággal fellázadtak ellenünk, barátomat azzal vádolták, hogy reakciós.. ugyanakkor voltak, akik küldöttséget akartak vezetni a prefekturára, hogy csendőrséget hívjanak ellene, - egyszóval oly nagy volt a hazafiúi felbuzdulás, hogy az orvos okosabbnak vélte feloszlatni a kompániát s mivel maga is felismerte, hogy a mozgósítási parancs ostobaság volt, kivált a mozgalmából. Nem maradhattunk Lauzésben, sem ők, sem mi – egyrészt, mert a mozgalomnak híre ment Cahorsban s az utolsó nap már egy felderítő gépet is kaptunk a tábor fölé, - másrészt, mert a parasztok azzal fenyegetőztek, hogy megölnek bennünket. Különösen tőlem vették rossz néven, hogy idegen létemre mozgósítani akartam őket. Felcsomagoltunk tehát egy elrekvirált teherautóra s átjöttünk ide, a Dordogne szélére, kipihenni az izgalmakat. Út közben találkoztunk a másik mozgalom – F.T.P. – megyei főnökével, aki rávette az orvost, hogy vegye át náluk egy század vezetését. Nekem kissé elment a kedvem az ügytől, - abban egyeztünk meg, hogy egyelőre várakozó álláspontra helyezkedem, aztán, - ha érdemes, - beállok én is. A szegény orvos épp értem jött a kocsiján, hogy magával vigyen az új táborba, - amikor Gourdon határában egy német torlaszba ütközött. Amikor észrevette őket, már késő volt, lelőtték. Ugyanakkor a németek az egész vidéken razziáztak, gyújtogattak, öltek, - a kis Gourdonban magában huszonöt „békés polgárt” kínoztak meg s lőttek agyon, heteken át az erdőkben éltünk.

Íme, röviden a történet. Meglehetősen megviselt a dolog, különösen az orvos halála, akivel nagyon melegen összebarátkoztam; egyike volt a legtisztességesebb, legbátrabb, legfranciább embereknek, akiket ismertem. A felesége itt volt velünk, két gyermekével, akik közül a kisebbik a partraszállás napján született. Észbontó dolog volt, mindenfelé rémségek, halál és gyújtogatás, egy tájon, amely oly szelíd, kedves, csöndes, hogy a puszta létével is ellentmond az ilyen borzalmaknak. Azt is sajnálom, hogy nem tehettem valamirevaló szolgálatot az „ügynek”. Nagyon franciának érzem már magam. S egyre kevésbé magyarnak, azok után, amik odahaza történtek és történnek. Mert hiába mondom magamnak, hogy a magyar nép nem tehet róla, - rákényszerítették a gyalázatot, - az ilyesmiről nem lehet nem tehetni. Nincs még egy ilyen szolgai, ostoba és durva nép, igaza van Németh Bandinak. Talán majd még megenyhül az utálatom és a haragom, de egyelőre semmi kedvet sem érzek magamban a hazamenésre, még ha s akárhogyan is változik a rezsim.

Az élet mindenképp nyomorúságos, kicsinyes, gyatra lesz s provinciális. Inkább kereskedősegéd leszek Franciaországban, mint egyetemi tanár odahaza. Legalább is így gondolom most. Itt szeretnék elhelyezkedni.

Egyelőre, mielőbb, Párisba szeretnék menni, hogy Téged lássalak, hogy Pári[zst] lássam, hogy feléledjek kicsit a kábultságomból. Ha minden úgy megy, ahogy gondoljuk /mert még a legnagyobb bizonytalanságban vagyunk a közlekedés helyreállása felől/ e hét vége felé Cahorsba költözünk, onnét Rózsi visszamegy Lauzésba csomagolni s az első kínálkozó alkalommal felmegyünk Párizsba, még ha éheznünk kell is majd ott. Azt, hogy eddig kibírtuk, Németh Bandinak köszönhetem, aki hogy-hogy nem, szerzett s küldött egy kis élnivalót. Sose gondoltam volna róla. És igyekszem majd meghálálni.

Egy kérdésem van Hozzád is: nem tudom, mikor ér hozzád e levél, de felteszem, hogy ti ott Párizsban előbb táviratozhattok majd Angliába, mint mi itt, tekintettel arra, hogy errefelé még nem járnak angolok, itt a szabadítást a németek maguk végezték el, azzal, hogy elpucoltak. Nos, ha megteheted, küldj egy sürgönyt a BBC magyar osztályára, Ignotus Palinak /ha nem is ott dolgozik, az ottani urak majd csak eljuttatják neki/ kérve hogy azonnal adjon hírt anyósomról. Rózsi ugyanis halálos nyugtalanságban van édesanyja miatt, akiről több mint egy éve nincs már híre s alighanem édesanyja is nyugtalankodik miatta. Előre köszönöm.

Mi lehet az otthoniakkal? Mi történt odahaza? Még mindig nem tudom elhinni a rémségeket, amelyekről beszéltek s az a – lehet hogy ostoba-reménység van bennem, hogy édesapámat, öcsémet, rokonaimat s barátaimat valahogy elkerülte a deportálás és elégettetés.

Írj, mielőbb Lacim. Még nem tudom, hol lakunk majd Cahorsban, de addig is míg új címünket megadnók, írj egy ottani spanyol barátunk, M. Condésalazar címére. /25 rue St.Urcisse/.

Nagy nagy szeretettel, s végre már egy kis örömmel is üdvözlünk s ölelünk Benneteket.

Feri

P.S. Ez a hír Rózsitól Olgának szól: mint azt Rózsi a fejébe vette /s kicsit én is/ a partraszállás után néhány héttel... Szóval, ha minden jól meg, jövő év májusában Rózsi mama lesz. Persze, talán nagy /sőt nem is talán nagy/ könnyelműség ez tőlünk jelenlegi bizonytalanságunkban. Dehát ennek is csak el kellett következnie.

A véletlen nem vetett össze a kis Tószeghyvel? S nem tudod, mi van [Steurrel?]?