Drága Lacim, - remélem, közben megkaptad ? a kéziratomat s belemélyedtél. Fordítóm nagy hallgatással felel levelemre. Ma ismét írok neki. Szeretném, ha nyélbeütődnék a dolog. Rámfér egy kis – reális, nem jelentős bátorítás. Fogfájás, cigarettahiány, nátha, fáradtság. Nagy kínszenvedés a zsúfolt, parányi autóbusznak nevezett valamin másfélórákat oda- s vissza gördülni.

De hadd beszéljek komolyabb dolgokról: a könyvedről. Tegnap este fejeztem be. Ne haragudj, ha nem írok „ünnepélyes” kritikát – csak így, a papíron, próbálom rendszerezni benyomásaimat, mintha beszélgetnénk. Mindenekelőtt gratulálok: az érettségedhez, a kiforrottságodhoz – a szinte abszolút biztonságodhoz. Azt, amit akartál, - jelezve, ami kiakaródzott belőled, hiánytalanul kifejezted, - vagy legalábbis nékem, mint olvasónak, az ezzel az érzésem. Vérbeli regényíró vagy, - olyan, amilyenből manapság egyre kevesebb van: húsból és vérből való alakokat nemzettél; s Sivenaux urat, a lányt, a mérnököt stb. (de még a mellékfigurákat is, pld. Saint-Mareut aki talán a legjobb) az ember nem fogja majd soha elfelejteni. De… hadd hozakodjam elő nem is annyira bíráló megjegyzésekkel, mint inkább kételyekkel, amelyeknek jogosságáról nem vagyok határozottan meggyőződve, - mert attól tartok, hogy inkább temperamentumunk külsőségein, mint objektíve megállapítható tényeken alapulnak. A könyvnek legmegkapóbb, legérdekesebb, legizgalmasabb alakja Te vagy. Vagyis csak számomra, - aki állítólag ismerlek, de mindenesetre szeretlek, s aki olyasmiket tudok meg Rólad, amik eddig csak halványan derengtek bennem? Lehet, de nem hiszem. S ha Te vagy a regény igazi hőse, - ha a legszebb fejezetek nem azok, amelyekben a kisvárost meséled, hanem amelyekben saját történetedet kommentálod, életed epizódjait, problémáidat mondod el, - igen csendesen, meghitt hangon, [?] és ünnepélyesség nélkül, sokszor [?], de mindig, akkor is, kedvesen, szeliden, bölcsen s csak ritkán banálisan, - akkor ez a sikered – mert az, mégpedig nagy írói siker – ellened szól, esztétikád, regényírói módszered ellen szól. Hogy miért? Nehéz erre egyszerűen s gyorsan felelni. A Te koncepciódban, amely eddigi regényeidben is megnyilvánul: hogy a jelentéktelen emberek köznapjait mutatod meg, a köznapokból villantod ki a botrányt, a drámát, a lírát, az eseményt, - van valami megkapóan, rokonszenvesen, előkelően szerény; alázat van benne, megalázkodás a kis életek előtt, félszeg és félénk jóság és irgalom van benne (úgy érzem, legalábbis) s ugyanakkor mint magad is mondod, kíváncsiság, amelyet a Proustéhoz hasonlíthatnék, oly aprólékos, részletes és csaknem kicsinyes. Az is nyilvánvaló, hogy sokat adsz alakjaidba magadból, élményeidből, érzéseidből. A baj azonban (ha baj van), az, hogy elbeszélő módszered, stílusod, - túlságosan racionalista, zeneietlen, ritmustalan, semhogy alakjaidnak atmoszféráját érzékeltetnéd. Az embereket megteremted, - egy kisvárost varázsolsz elő a semmiből, - s én meghajlok a művészeted elődd. De mikor megteremtetted a valóságot, - akkor ahelyett, hogy befestenéd s a színekben, a hangulatokban, a szavak ritmusában, a point-[?], a jelenetek ütemével fejeznéd ki – nem is őket, hanem magadat, a lírádat, amely pedig bennük is megvan, hiszen belőled vannak, - lefényképezted őket, az életüket, a külsejüket, de főleg a gondolataikat, az érzelmeket is úgy, ahogy gondolattá válnak. Meg vagyok győződve róla, hogy az Író megjegyzései azért váltak számodra lélektani szükséggé, - mert érezted, hogy a világba, amelyet leírsz, nem tudtad eléggé beléadni magadat, hogy valahogy kirekedsz belőle, kirekeszted magadat belőle, - azáltal, hogy lemondasz a színről és zenéről, ami által azzá tennéd, ami valójában. Nem tudom, értelmesen fejeztem-e ki magamat. Nem stílusod ellen, általában, van kifogásom, azt hiszem. Poe mondja valahol, hogy a lélekzetelállítóan igzalmas dolgokat szenvtelenül, közönbös, száraz hangon kell elmesélni. Igaza van. De kérdés, szabad-e tárgyilagosan, szenvtelenül elbeszélni azt, ami valójában csöppet sem izgalmas, - ami csak azért izgalmas, - (mint a pályaudvar, Hammeau őrülete, a köd) mert Te érzed annak, aminek izgalmát művészi eszközökkel kellene felkeltened az olvasóban? Ebben a könyvedben eléred, hogy az olvasó megértse szándékodat, szimbólumnak érezze fényképeidet. De – kivéve a könyv utolsó részét, amely a lány elutazásával kezdődik s amely már önmagában hordja az izgalmát,- azzal éred el, hogy megmagyarázod, az olvasó szájába rágod: ez meg azért izgalmas, mert én vagyok benne, az én múltam, félelmeim, az én szeretetem a gyermekem iránt, az én halálrettegésem, az én filozófiám? Olyan vagy, mint volna egy Isten, aki egy meglehetősen érdektelen, szürke ködös világot teremtett, amelynél százszor különbet csinálna, ha magát mondaná, - s aki műve hiányosságát azzal enyhíti, hogy beszélni kezd róla, vagy inkább a mű ürügyén önmagáról. De a mű önmagában, nem is volna fogyatékos, - ha szerzője nem ragaszkodnék hozzá, hogy hat hétköznap után villantja fel a vasárnapot, - hogy az épületállványokat, ahelyett, hogy lebontaná, otthagyja az épülettömb előtt. Röviden szólva: fő kifogásom az, hogy nem sűrítesz, - hogy túlságosan respektálod anyagodat, az embereidet, holott azt hiszem, kevesebbel többet mondanál róluk. Például Saint-Marius akit nem mutatsz be munkájában, otthonában, - jobban él, érzékletesebben, költőibben, mint az asztalosmester, vagy mint a tanárúr. Úgy gondolom, - a stílusodhoz, azaz egyéniségedhez, a hangod hűvösségéhez és szárazságához jobban illenék a rövidség, amely tökéletesen összefér a szinte mikroszkópikus látásoddal s főleg a drámai érzékeddel.

Mindez a kétely és észrevétel nem érinti a Túlsó parton értékét. De a Túlsó parton ép azért jó könyv, a legjobb könyved, mert kissé magadra, - az én-regényekkel, esszékkel, önéletrajzokkal szemben táplált ellenszenvedre cáfolsz vele. Íme egy író, aki megveti a naplót, a lirizmust, s egy művet, amely [?] ép azt tesz, hogy a lírai naplót és a regényt keveri benne ! A könyv első fele túlságosan [?] és az olvasó türelmetlenül rágva át magát rajta, ha a Megjegyzések nem bilincselnek le s ha nem értenél hozzá, hogy fölkeltsd kíváncsiságát: mikor kezdődik már az, amit voltakép el akarsz mondani? A második részben viszont a könyv magában is oly feszültté, érdekessé, izgalmassá válik, hogy az írói megjegyzések elhalványulnak.

A mérnök pszichológiája, - különösen a végén, mikor a lányt az állomásra kíséri, - a legmélyebb, amit eddig csináltál. Ide-oda hányódik, örvénylik, - a jelenet, amelyben Saint-Marin-t ráveszi, hogy járjon közbe a polgármesterért, - mesteri munka. Ott leveszem a kalapomat, s mélyen meghajlok előtted.

Mint ahogy néhány Megjegyzés előtt is: amelyben a misztikus élményeidről, az uszály-odról, a Szántó György-esetről, a barátaidról írsz, bár ez utóbbi csöppet sem hízelgő az alábbiakra nézve; vagy a nőkről s a férfiak jogáról. Lehetett volna mindenről csillogóbban, töményebben beszélni, de becsületesebben aligha. Személy szerint nagyon érdekel, amit a vallásról s az egyházkérdésről mondasz. Különösen az előbbiről. Sejteni kezdem fejlődésed vonalát, - illetve, hogy eddigi sejtelmeim nem voltak alaptalanok. Ahogy tovább mész a művészetben, - ahogy lépésről-lépésre bátrabban engeded át magadat a nem-észnek - abban a mértékben érzed majd át túlságosan racionális szemléletednek egyoldalúságát. A művészeti irracionális rokon a vallásokéval, egy tőn termettek. Aki maga is teremt vagy újrateremt, nehezen állhatja meg, azt hiszem, hogy viszonyba ne próbáljon lépni azzal, ami van, aki a dolgok mögött van s akinek szerzői megjegyzései talán értelmet s [?] visznek [ ?]. Nem hazabeszélek, mert én még ott se tartok, ahol Te; s irigykedve s bámulva nézem bátorságodat. Én még félek „kivonulni” a magam világából, átmenni a másokéba, - azokéba, akik pedig folyton jelt adnak és hívnak maguk közé. Évek óta azon dolgozom, hogy ürügyem legyen távol maradni tőlük. Mint ahogy, húszéves korom óta a szerelemtől is roppantul félek, s csak azért udvarlok a nőknek, hogy ne szeressem őket, a szó igazi értelmében. Istent is csak kerülöm, gondolom, de nem tudom, valaha is lesz-e erőm vagy gyengeségem, fejest ugrani belé. Azt hiszem nincs nagyobb őrület, mint az őrülettől való ez a félelem, a gyógyulásnak más módja, mint hogy az ember átengedje magát az egyik őrületnek, a szerelemnek, a művészetnek, a vallásnak, vagy mindháromnak.

Mára elég ennyi. Legközelebb folytatom. Szeretném, ha ugyanolyan őszintén felelnél, ahogy én ezt írtam. Lehet, ismétlem, az egész badarság – bizonyos, hogy a könyved feldúlt, s számos oly problémát vetett elém, amelyet még nem tudok megoldani.

Ölellek: F