Kedves Barátom!

Sokáig késtem a levélírással, de mindezideig nem jártam végére regényednek. A legegyszerűbb volna külső okokra és hasonló akadályokra hivatkozni s ilyenek valóban voltak is; de mindketten jól tudjuk, hogy egy magasrendű alkotás szemlélésének lassú menetében az ilyesmi csak kiváltó ok és alkalom. Az igazi ok alighanem a befogadó lélek távlatkeresése, az a lassú folyamat, amivel tudatalatti rétegeken átszűri és úgy mutatja fel ismét magának az első olvasás élményét. Amikor ezen a folyamaton áthaladtam – hogy zárószavaidhoz kapcsolódjam – félig mint emléket tekintve, félig mint élményt appercipiálva állottam szembe műveddel. Bizonyosra veszem, hogy a komoly olvasónak is szüksége lesz az átélés ilyen alakítására, bár a mű részleteinek kitűnően kidolgozott kisplasztikája közben is fogva tartja érdeklődését.

Egy ideig nem voltam egészen tisztában – a magam számára – az író közbevetett megjegyzéseinek regényesztétikai és lélektani érvényével. Egy helyen mintha kiestél volna e műfajon belüli műfaj kereteiből: ott, ahol a polgármester letartóztatásának híre montázs és filmszerűen végigfut a városon. Ez, ha nem is szervül pontosan a regény menetéhez – mert hiszen az a térben-időben egyaránt szűken összezárt néhány alak homályos ösztönlélektanával foglalkozik – mégsem illeszkedik az író szubjektív lelkiállapotainak kristályosítása, vagy elvontabban tárgyiasítása közé.

A regényírás nagyobb összefüggéseiből tekintve, merész feladatra vállalkoztál, amiben része van ötéves párisi tartózkodásodnak. /Közbevetve, néhány nagyon finom elemző lapot írtál a francia társadalom szelleméről, hiteles vidéki lelőhelyen feltárt anyag alapján. De ezt csak mint egy szociológus magánörömét vetem közbe/. Regényed alapvető sajátosságát és döntő eredményét látom abban, hogy sikerült a kartéziánus szemlélet logikus zártságába, tiszta nagyvonalúságába belezárnod egy homályos és elmosódó ösztönvilág ábrázolását. Itt válik az olvasó számára érthetővé és indokolttá az író ismétlődő közbevetése, amit enélkül a kapcsolat nélkül eleinte talán hajlandó volna önkényes technikai fogásnak tartani. A regény első harmada után azonban szerintem minden értelmes olvasó számára nyilvánvalóvá válik a két regényanyag ellenpontszerű váltogatása és formai ellentétek felett való bensőséges összefüggése.

Mihelyt az olvasó beletalálja magát a regény légkörébe – amelyet legjobban a dombok fölött hol megülő, hol felszakadó köddel tudnék jellemezni – nem véletlen s nem is lepne meg, ha kiderülne, hogy tudatos műfogásként említed ezt szinte visszatérő módon – ösztönszerűen megérti a regény igazi szubstanciáját: az alakoknak vezérszavakkal jellemezhető pontos jellemábrázolását, amely azonban az alak körvonalain egyszerre elmosódik és szétoldódik, mintegy a személyek feletti kollektív ösztönvilág titokzatos mélységeibe. Ennek a jelenségnek az egész regényen végigvonuló érzékeltetése legszebb regényírói erényed: az elemző lélektan teljes fegyvertárának birtokában mutatott meg az elemzésen, logikán és ráción túl lévő dolgokat. Amellett a két anyag között nincs ellentmondás, olyanformán, mint ahogy a fizikában a hétköznapi jelenségek leírásához kielégítő a Newton-féle mechanika, de már a csillagászati és az atomvilág fizikájához az Einsteini fizika kell. Ha a regény eljut a francia olvasóhoz is, kétségkívül a maga irodalmának történeti emlékeire, már-már geológiai kövületként ható hagyományaira fog ismerni az egyes alakok közvetlenül adott „felületi” lelki magatartásának szinte stendhaliánus jellegű logikus ábrázolásával.

Nekem, tehát a magyar olvasónak természetesen még jobban kedvemre való mindaz, ami ezeknek a jellemeknek az irracionális hézagaiban és így végig a regény sorközeiben él. Innen fakadnak fel a regény mélyebb, etikai meghatározottságú mondanivalói. Azt hiszem, e részt központi jelentőségű Vernet mérnök összetett, hamleti és egyben freudi alakja. A bűn és bűnhődés jelenségének, vagy a freudi bűn és bűntudat kapcsolatainak ábrázolása érzésem szerint efelől a regényalakod felől a legteljesebb. De Surreaux alakja is a maga panamista-világfias magatartásával más rétegben ugyanezeket a kérdéseket veti fel és állítja az olvasó elé.

A kartéziánus iskola jól megérzik azon is, hogy a regény kevés számú alakját egymás között pontosan körülírt és lemérhető kapcsolatba bonyolítod. Mindent összevéve, e két nagy szemléletforma – a francia Clarté és a mi mélységpszichológiánk – szintézise és szerencsés ötvözése maradandó érték lesz.

Még külön meg akarom említeni az öreg Hammeau alakját; a maga egyrétű hóbortjával, amelyet azonban a humornak egy enyhe hulláma jár át, jól szemlélteti az élet végső céltalanságát.

Befejezésül pedig helyénvalónak és adekvát formai eszköznek tartom a regény stílusát. Az örök jelenidejűség, amit a regényes életrajzok már viseltes egyenruhává alakítottak, itt pontosan illeszkedik a regény előadásának, sőt egész légkörének és állagának magasrendű monotóniájához. S külön öröm, hogy egyáltalában nem látszik rajta az ötesztendős külföldi tartózkodás és idegennyelvű környezet; szabatos, jól kimunkált és árnyalt mai magyar próza. Ezt külön élveztem, hiszen kenyérkeresetem az újságíráshoz köt s még hozzá nem magam írok, hanem a más írásait – vagy helyesen írásba foglalt hebegéseit – kell javítgatnom. Ha jól meggondolom, több okom volna bizonytalanná válnom nyelvileg, mint neked.

De ez már magánpanasz, ne rontsuk el vele a levél jó hangulatát s az olvasmány jó ízét.

Régi szeretettel ölellek, Olgát és Jutkát Irénnel együtt üdvözlöm.

/Családi utóirat: Aba öt és félhónapos, nagy és erős gyerek, s szellemi és testi fejlődése előbbre van az áltagnál, mint az orvosnő mondja. Általában négy-hat héttel előbb hajtja végre a csecsemők fejlődésében szabályszerűen fellépő cselekvéseket, - egy csecsemőlélektani könyv táblázatos előírásához képest./

Zoltán