Kedves Barátom!

A harmadik regényedet teszem már a könyvespocomra, mióta elszakadtunk egymástól. Régóta készülök írni, de most aztán csakugyan nem állom meg tovább, hogy ki ne mozduljak a lustaságból, amit hála középiskolai görög tanulmányaimnak, ataraxiának becézek, hogy így világnézeti rangra emeljem ezt a különben nem éppen indokolatlan hajlamot. Éppen most írtam könyvedről az Esti Kurirnak; mihelyt megjelenik, elküldöm, addig épp csak az esztétikai mérlegeléstől elvonatkozott magánemberi, vagy magánolvasói elragadtatásomat közlöm Veled. Amit a lapba írok róla, azt – kivételesen – szívvel-lélekkel írom; s ha közelebbről ismernéd a magyar lapok „irodalmi” rovatát a mai papírhiányos időkben, illetve az ehhez képest kialakult színvonalukat, tudnád, hogy ez nem kis szó. Új regényed legjobban tetszik nekem a „Két jelentéktelen ember” mellett, amelyet nemrégiben újra elolvastam; emebben több az ezoterikus finomság, de a régebbi könyv valóságközelsége egy árnyalattal még közelebb áll hozzám. De ez már merőben személyes érzések dolga, ha ezektől elvonatkozom, nem tudom a két könyvet egymás között rangsorolni.

Sömjénnel gyakran beszélek, hallom tőle, hogy készülődsz haza, aminek mondanom sem kell, hogy mennyire örülök; remélem, hamarosan viszontlátunk Benneteket. Máig jóvátehetetlen hiányosságnak érzem, hogy szétesett az a kör, amelyhez viszonylag későn érkeztem és amelyben csak rövid ideig élhettem. Semmiféle más társasági kapcsolat nem adott azóta hasonlót.

Fejtő Ferivel a körülményekhez képest rendszeresen leveleztem, sajnos odafelé nagyon nehezen megy a levelezés; a magyar hatóságok kevésbé szigorúak, mint a meg nem szállt területi franciák, ide hamarabb ér a levél. Régi körünkből csak K. Havas Géza maradt itt jóformán, aki gyönyörűen fejlődött az utolsó három évben; a Népszavába írt cikkei a magyar publicisztika legnagyobb teljesítményét jelentik az utóbbi években. Sajnos ez a kapcsolat egy-másfél év után megszűnt. Reményik Zsiga odahaza él Dormándon, időnként jön csak fel egy pár napra; azt tervezi, hogy ősszel Budapestre költözik. Az Athenaeum esetleg kiadja „Amerikai ballada” című könyvét, amit én rendkívül sokra tartok.

Magam meglehetősen eseménytelenül élek. Külső körülményeim jók, a lapnál a mai körülmények között semmi érdemleges újságírói munka nem akad ugyan, de legalább nem kell sokat dolgoznom, a hivatalosan is négy és fél órányi munkaidőben sincs éppen a munkaerőm teljes kapacitással kihasználva, hálaistennek. Amolyan segédszerkesztői munkakörben tevékenykedem, „kéziratolvasó” címmel. Abból áll, hogy a cikkeket elolvasom, kijavítom bennük a tárgyi tévedéseket, a helyesírási és nyelvtani hibákat /a stiláris hibákat nem, ennyire már nem vagyunk igényesek/, nyomdai jelzésekkel látom el őket, végül adok nekik valami szívhez szóló szép címet, például: „Még a szögedi nyelvjárást is beszélik a madagaszkári bennszülöttek. – Kétméteres asszonyok uralkodnak a kincses szigeten a férfiakon.” Magam évenként ha háromszor írok a lapba, ilyenkor idézőjelek közt mondom a feleségemnek: „Látod? Cikkem jelent meg egy fővárosi napilapban!” A sous-entendu az, hogy a fővárosi lap meglehetősen vidéki, mindahány...

Jutka lányod azóta már bizonyosan felnőtt hölggyé serdült. Irén szeretettel üdvözli Olgát, ő is nagyon reméli, hogy hamarosan viszontláthatják egymást.

Ha írsz Sömjénnek, ne feledkezz meg rólam se egy pársoros cédula erejéig, ha nem is nagyon érdemlem meg. Feleséged kezét csókolom, Téged a régi hálás szeretettel ölellek: Zoltán

Édes Olgám én is remélem, hogy mihamarabb látjuk egymást addig is sokszor csókol Irén