Drága Lacikám!

Éppen ma egy hete küldtem el Neked a könyvem, amit helyesen és tárgyilag indokoltan könyvünknek is lehet mondani és pedig nem csupán azért, mert a Te kiadóvállalatod juttatta nyilvánossághoz. Hanem azért is, mert a téma a Te ötleted volt s ez a témaválasztás minden valószínűség szerint nemcsak kiadópolitikailag volt helyes, de egész biztosan nagyszerű emberismeretre és pedagógiai intuícióra vallott. Nekem magamnak nem ötlött volna az eszembe s írás közben fokról-fokra világosodott meg előttem, hogy azt mívelem, amihez valójában egész életemben készültem, csak éppen nem tudtam róla.

Örülök, hogy így fordult a dolog s hogy az eredetileg gondolt téma helyett – ha sok tétovázás után is – de végre megírtam ezt a könyvet s hogy éppen ezt a könyvet írtam meg. Nem felejtem el természetesen, hogy mit jelentett nekem, mikor most két esztendeje Pali, Feri és Berci társaságában meglátogattál Szegeden, hogy felkínálj nekem egy szerződést, ami kivált akkori körülményeim között rendkívül sokat jelentett nekem. De még ennél is többnek és döntőbb jelentőségűnek érzem, hogy ennek a könyvnek a témájához irányítottál. Személyes lélektani sajátságaimhoz tartozik, hogy a magam kialakulásához több szükség volt példaadó és ösztönző barátokra, mint amennyire ez általában mindenkinek szükséges. Egy másik ilyen barátomnak, aki éppen a kézirat lezárásakor érdeklődött a könyv felől, tudatosan ilyen irányító és ösztönző módon, boldogan írhattam, hogy a könyv végre kész, a varázslat, ami fogvatartott, megtört. Ehhez pedig az utolsó és döntő ösztönzést Te adtad meg. Ilyenkor, mikor sztereotip módon ír az ember ajánlásokat a könyvbe, amelyeknek többnyire annyi érzelmi átélésük van, mint a francia névjegyformulák rövidítésének, minden egyéb örömön kívül külön öröm, hogy néhány barátnak, mint Neked is, úgy írhattam ajánlást, hogy azt érezhettem, amit az előbb próbáltam Neked elmondani.

Remélem, hogy azt, amit tettél értem, sikerült azzal viszonozni, hogy egy olyan könyvet írtam, amivel talán meg lehetsz elégedve.

S reméljük azt is, hogy a közönség felé is megtalálja a maga útját.

Bár úgy volna, hogy még írhatnék egynéhány könyvet Európáról s mi másról – de ki tudja, meddig lesz még Európa. De legalább ennyit megértem.

Olgának kezét csókolja, Téged hálás szeretettel ölel Zoltán

Drága Olgám, a férjemnek diktálok: most még tehetem, júniusban már ő fog nekem diktálni, vezércikket az Esti Kurirnál. Átalakulok „dolgozó nővé”, társadalmi értelemben, mert dolgom eddig is volt. Elsejétől gépírónő leszek a lapnál. Most naponta órákon át kopogok.

Mi jól vagyunk, csak a világ lesz egyre rosszabb körülöttünk. Jó volna, ha ki tudnánk még menni felétek látogatóba; azóta is folyton sajnálom, hogy alig hogy megismerkedtem Veled, máris elszakadtunk egymástól.

Férjedet üdvözlöm, Téged pedig kislányoddal együtt szeretettel csókollak Irén