Kedves Dormándi család,

A tékozló fiú visszatér és ezúton dedikál. (Ugyanis ma küldtem el augusztusban megjelent könyvemet, s hivatalos helyen megtudtam, hogy – ki tudja, milyen okból? – tilos a külföldre „irányuló” könyvekbe bejegyzést, gratulációt, dedikációt és egyéb ációkat írni, hiszen ebből, ments isten, végzetes baj származhatnék, összedőlne a parlament vagy miegymás.) No, mindegy, fő, hogy a kötet úton van – és hogy mentesít a hosszadalmas, kellemetlen és rossz színben feltűntető mentegetőzés alól.

Persze, azt hiszem, nem szükséges bizonygatnom, hogy több éves hallgatásom nem csupán feledékenységből vagy éppen hálátlanságból származott. Még mindig emlegetem a kis szobámat, a Marie Laurencin képet, a hét emeletnyi kapaszkodást, s mi tagadás, az eső esetén hasznos lavórt, amely metronómszerű kopogással nyelte a párizsi felhőket.

Nem, nem akarok elérzékenyülni, sohasem szerettem a szenvelgést, s különösen nem mostani időkben. Azért írok, hogy hírt adjak. Élünk – s József Attilával szólva – „ebbe más is belehalt már”, s reménykedünk... hogy miben? Abban, hogy még nem haltunk meg.

Nem egyéb tehát e néhány sor jelentkezésnél. De minthogy minden jelentkezés egyfajta igényt (néha követelőzést) palástol, én szemérmetlenül lerántom a leplet az udvarias csűrés-csavarásról, s kereken – egyszersmind bűnbánóan, a világtól sokáig elzárt fiatal magyar író szomorú szenvedélyével – azt kérem, ne nehezteljenek rám, s ne hagyják soraimat válaszolatlanul.

Híradást! Egyetlen kémlelőlyukat, amelyen keresztül kitekinthetek a nehéz-levegőjű szobából!

Kelt Európában, annak távoleső csücskén.

Gera György