Igen tisztelt Igazgató Úr,

ha Ön eblvből nem ismer engem, én ismerem Önt. Tudom, egészen fölösleges megkérnem arra, hogy kéziratom olvasásakor ne gondoljon arra, amit hibámul ró fel. Ön sokkal igazabb ember és igazabb író, semmint hogy olvasás közben másra tudjon gondolni, mint a kéziratra, amely előtte fekszik.

Mégis, ettől egészen eltekintve, Igazgató úr rosszul ítél meg engem. Két évvel ezelőtt az a tervem volt, hogy meghívom a premieremre, beülök a páholyába és megkérem szépen, felejtse el azt. Sajnos nem volt olyan sikerem ó, hogy ennek értelme lett volna. Azóta mindig arra várok, hogy valahogy szépen és egészen el tudjam intézni és felejtetni a dolgot – eddig nem sikerült. De sikerülni fog.

Addig magam is érzem, hogy erkölcsileg adósa vagyok. De amíg ezt a regényt írtam, mindez nem jutott eszembe.

Egy fiatalember, elszegényedett arisztokrata regénye ez, aki pénzt kap egy asszonytól. De ezt az asszonyt egyre halálosabban szereti – a férje, a pénze, fölénye ellenére. Egészen beletörik ebbe a szerelembe és ebbe a pénz-függésbe, amikor az asszony tönkremegy és rá lesz utalva a férfire. Aki attól a pillanattól kezdve rájön, hogy nem szereti a nőt. Azt szerette benne, hogy fölötte áll, gazdag, hogy még valakié? Nem tudja. Megcsömörlik az élettől, egyszerű, kis nőket keres, de nem tud már más hatni rá, mint akinek pénze van, aki mindenben felette áll. Elzüllik. Úgy kell neki a pénz a nőtől, mint a mákony. És akkor legális úton nagy vagyonhoz jut, de nem tud vele mit kezdeni. Szétosztja a nők között, hogy visszakunyerálja.

Ez egészen röviden a regény lineáris váza. A meglévő kézirat mindenesetre többet mond, mint ez a pár szó. Úgy érzem, hogy írói pályámnak fontos új stációja lesz ez a regény, ezért is nagyon, nagyon kíváncsian várom Igazgató úr ítéletét.

Igaz tisztelője és híve