Kedves Dormándi úr,

Azért írok magán-címére, mert nem szívesen teregetem a szennyesemet – már pedig az irodában bizonyára mások kezén is keresztül ment volna levelem.

Mindenekelőtt bocsánatot akarok kérni, hogy mindeddig nem tudtam Winklernek beküldeni az 1/7/0-t, amivel Önnek tartozom. Őszintén szólva közvetlen az elszámolás után kiment ez a fejemből, mostan pedig úgy állnak a dolgok, hogy .... bizony igen rosszul állnak. Amennyiben tehát erre az összegre sürgősen szüksége volna, kérem értesítsen, hogy hajlandó-e annak pengő ellenértékét elfogadni. Ebben az esetben a szüleimen keresztül rögtön rendezni tudnám. Ellenkező esetben arra kell kérnem, hogy legyen egy ideig türelemmel, amíg kissé rendezem itten a doglaimat.

Nem tudom tudomása van-e róla, hogy tulajdonképpen mi történt velem? Jó első két hónap után, bár tovább is szereztem egy pár érdekes ajánlatot ezek nem tudtak keresztül menni. Tudja, hogy Winkler nem sok gondot fordít könyvekre és párisi utódom részben újonc volt a métier-ben, részben nem volt olyan halálosan fontos neki, hogy az én ügyeimet kezelje. Eredmény : Winkler azt látta, hogy én itten költöm a pénzt, hozok ugyan ajánlatokat de pénz nem folyik be. Ehhöz hozzájárult végső csapásként, hogy Amerikába utaztában éppen egy igen deprimált periodusban fogott ki, levonta a következtetést, hogy ebből így nem lesz semmi és miután különben is inkább olyasvalakire volt szüksége, aki az újságrészét aktiválja az üzletének, átadta a képviseletét Benson-éknak. Távol van tőlem, hogy Winklert valamivel is akkusáljam ; csak éppen meglehetősen máról-holnapra történt a dolog és főleg az, hogy nem sok kedvet láttam benne, hogy a párisi arrangement tovább folytassa velem. Észre sem vettem és más is itt álltam minden nélkül (bár Párisig meg volt az útiköltségem).

Miután kissé öngyilkosságnak tekintettem, hogy itthagyjam Angliát éppen mostan, amikor Franciaországban valamihez kezdeni nyilvánvalóan kilátástalan – más pedig alig jön számításba, ugyanolyan arrangement csinltam Benson-al (Winkler beleegyezésével), mint amilyen Párisban volt – és mostan itten vagyok. Csakhogy a helyzet korántsem bíztató, Bensonék eleget dolgoznak angol eredeti kéziratokkal, de a külföldi munkát teljesen nekem kéne felépíteni. Szóval, amit Párisban 6 éven keresztül csináltam, hogy valami automatikus jövedelmem már mégis volt a végén, vízbe esett. Újból csinálni ezt, a közben lényegesen megváltozott kontinentális viszonyok mellett, nem sok kilátással kecsegtet.

Egyelőre fogalmam sincs, hogy mi fog történni. Itt maradok, ameddig csak bírom, de az unokanővére ha még itten talál ne számíton rá, hogy entertainolni fogom. Lehetséges, hogyha minden kötél szakad, hogy hazamegyek Pestre – ez tényleg az utolsó eset volna.

A nagybátyámat június végére várom és elhiheti, hogy már csak a fenti okok miatt is szorgalmazni fogom az Apponyi kézirat ügyét.

Várom válaszát az adósságra vonatkozólag és nagyon kérem ne csináljon publicitást ennek a levelemnek;* amennyire a pesti mentalitást ismerem számukra Angliában mindenkinek milliomosnak kell lennie – néha hozzák ugyan a lapok, hogy a munkanélküliek száma még mindig két millión felül van, de mi ez ahhoz képest, amit a welszi herceg költött a Fekete Madár-ban...

Sok szívélyes üdvözlettel ,

*főleg kiadói körökben.