Kedves Laci,

            Hetek óta munkáidban vagyok, az Anthologia[1] s a Petőfi lapozásában. Még többet akartam gyűjteni belőlük okot és adatot, hogy méltóan megírhassam, milyen óriási dolgot csináltál. De – ujra csak a teljesítmény élvezetébe merülnék s így sose kerülne sor a bámulat kifejezésére.

            „Minden eszelőst a maga helyére” – emlékszel ezzel ugrattalak hajdan s jellemeztem valóban megszállottságig menő buzgalmadat olyan szép ügyért, mint szegény költészetünk. De ilyen sikerre, Lacikám, a te szent megszállottságodat ismerve se számítottam. Büszke lehetsz úgy, hogy azt érezheted – mint olyan kevesen – nem éltél hiába.

            Nagyot mondok: most franciául olvasva, ebből a sugártörésből <áthúzva: kezdtem> még uj ízeit, értékeit is láttam a magyar irodalomnak. Flórát valóságos honleányi gőg töltötte el: milyen költőink voltak már a középkorban!

            Mindenki áradozva beszél munkátotokról <sic!>. Nem tudom, kifejezi-e valaki azt az elismerést, amit érdemeltek.

            Még nagyobbat mondok. Bármily parány vagyok is benne, engedd meg, Lacikám, hogy egy nép nevében mondjak köszönetet s öleljelek át a régi barátsággal.

                        Illyés Gyula

[1] A megjelent „nagy” Antológiáról van itt szó, melynek szerkesztője Gara: Anthologie de la poésie hongroise du XIIe siècle à nos jours, Paris, Seuil, 1962. (A magyar költészet antológiája a 12. századtól napjainkig).

Publications

„Hadúr ?megfizet érte, reméljük!” Illyés Gyula és Gara László levelezése 1939–1966, éd. by Borbála Kulin, Budapest, Balassi, 2007, 95.