Kedves Gyula|1064}!

            Görög Erzsi[1] értesített arról, hogy rám parancsolsz: „világosan, kereken és azonnal” írjam meg Neked, hogyan is áll jelenleg az ügyem. „Kereken és azonnal” még tudok írni, de „világosan” sajnos nem, mert az ügy számomra is teljesen homályos. Megkísérlem azért mégis, nagy vonalakban felvázolni, még pedig – amennyire tudom – „dialektikai összefüggéseiben”.

            Közvetlen főnököm Barcs Sándor[2], kb. három hónappal ezelőtt Párison keresztül utazván, átszállás közben közölte velem, hogy az MTI rövidesen átveszi a különböző sajtóirodákat. Az a terv, hogy a párisi sajtóiroda és az MTI egyesül; vezetőnek engem tennének meg. Hogy a „manuális” munkától megszabadítsanak, egy fiatal és tehetséges újságírót küldenének ki hozzám kisegítőnek.

            Talán emlékszel még rá – a Select terraszán megmutattam Neked válaszlevelemet, amelyben a megtiszteltetés elől igyekeztem kitérni, mivel reprezentációval járó állásokat nem szeretek és ezenkívül nem akartam feladni az irodalommal való foglalkozási lehetőséget, amit ebben a tisztségben aligha tudtam volna megfelelően folytatni.

            Levelemre választ nem kaptam, de Aix-be való elutazásom előestéjén számomra meglepetésképpen megérkezett az MTI kiküldöttje Pállfy <sic!> József[3] – feleségével, aki közölte velem, hogy néhány hétig mellettem akar tanulni, majd október elején átveszi a munkakörömet, mert „én úgyis a Magyar Intézetbe akarok kerülni!” Bevallom, j’ai trouvé le procédé un peu raide[4]. Nem Pállfy részéről, aki kedves és véleményem szerint jóhiszemű ember (ezenkívül értelmes is), hanem az illetékesek részéről, mert ha tényleg az volna a szándékuk, hogy áthelyezzenek a Magyar Intézetbe, legalább megkérdezhették volna tőlem, mit szólok hozzá. Az MTI-nek idestova 9 éve vagyok munkatársa és munkám ellen ezideig semmi különösebb kifogás nem merült fel. Szóval nem értettem pontosan a dolgot.

            Másnap elutaztam Aix-be és ide küldték utánam a Te leveledet. Utána több oldalról hallottam, hogy „kineveztek” az Intézet vezetőjévé. Ennek mint tudod, egyáltalában nem örültem, részint azért nem, mert ez ugyancsak reprezentációval járó állás lett volna, részint pedig komoly szervezési feladatok elé állított volna, aminek megoldása az ott rendelkezésre álló személyzettel számomra nehezen elképzelhető. Végül pedig az volt a benyomásom, hogy az illetékesek maguk sem tudják mit akarnak velem.

            Aix-ből való visszatérésem után sem kaptam semmiféle hivatalos értesítést. Minthogy közelgett az az idő, amikor kollégámnak át kell megbizatása értelmében venni a munkakörömet, és mivel előzőleg őt akkreditáltatnom kellett, - hozott magával megbízólevelet – felhívtam Barcsot, hogy megkérdezzem tőle, hogyan is áll az MTI párisi tudósításának ügye. Barcs nagyon kedvesen közölte velem, hogy ő változatlanul azt akarja, vegyem át a Sajtóiroda és az MTI irányítását, egyelőre azonban még a fúzióra végleges megállapodás nem történt. A Külügy másrészről – mondotta – szívesen venné, ha az Intézethez kerülnék. Ha októberben hazamennék szabadságra, mindezt meg lehetne élőszóval beszélni.

            Azt feleltem neki, hogy nem óhajtok szabadságra menni addig, amig a jelenleg folyamatban lévő munkáimmal – József Attila kefelenyomata és az antológia – el nem készülök. Ezen kívül – és ezt Veled közlöm – mint tudod, a vőm egyelőre Algériában szolgál és Claire-t[1] a jelen körülmények között semmi esetre sem hagyhatom egyedül.

            Ezelőtt egy pár nappal megtettem a lépéseket Pállfy akkreditálására. Jelenleg az a helyzet, hogy az MTI-nek két párisi tudósitója van. Nem tudom azonban, ez a kettősség mennyi ideig állhat fenn, mert hiszen nem valószínű, hogy erre a két állásra volna keret.

            Azt kérded: Mit akarok. Semmiesetre sem „igazgatni”, ezt tudod. Tényleg be szeretném fejezni a jelenleg „futó” munkákat, le szeretném forditani a Németh László regényt[1] és még hasonlókat. Persze mindez csak az én vágyam. Ma sincs fogalmam arról, mi a hivatalos álláspont és milyen keretek között akarják biztosítani további működésemet. A magam részéről azt tartanám legmegfelelőbbnek, ha az MTI továbbra is megtartana „kulturális” tudósítójának, azaz irodalmi, színházi és film, valamint művészeti események tájékoztatására. Azt hiszem, erre komoly szükség volna. Ehhez mindezideig nekem időm nem volt és nagyon jól tudod, mennyi mulaszást kellene ezen a téren pótolni. Ezenkívül nagy örömmel folytatnám és kibőviteném az irókkal, illetve a kiadókkal való együttműködésemet, illetve kapcsolatomat. A Magyar Intézetnek van hosszú évek óta zenei referense, talán irodalmi referensre is szükség volna.

            Azt is megkérdezted, meg vagyok-e elégedve jelenlegi anyagi helyzetemmel. Tökéletesen. Persze megértem, hogy amennyiben kultúrtudósítónak tennének meg, ez a munka sokkal kisebb jelentőségű lenne, mint pld. a Szabad Nép vagy az MTI politikai tudósítójáé. Ami engem illet, az MTI kulturális, valamint a Magyar Intézet irodalmi munkájáért együttvéve megelégednék annyi fizetéssel, mint amennyi a Követség, vagy a Konzulátus portásának van.

            Hogy fogalmad legyen arról, milyen zavaros körülöttem a helyzet, arra még egy példát szeretnék felhozni. Tegnap levelet kaptam Kelemen Imre[2] feleségétől (azt hiszem ismered őket, régi párisiak, Kelemen az egyik legjobb magyar-francia fordító). Arról értesít, hogy férjét rehabilitálják és úgy látszik, hogy a Sajtóiroda vezetésére ajánlják. Kéri ebben az ügyben a támogatásomat. Kelement kitünő munkaerőnek tartom, aki erre az állásra véleményem szerint meg is felelne. Az MTI-ből 1950-ben tették ki, azóta fix állása nem volt. Ugyanekkor egymás után kapom a gratulációkat „igazgatói” kinevezésemhez. A napokban Köpeczi Béláné, ma pedig Képes Géza gratulált. Tegnap viszont más helyről azt írták, hogy az Intézet vezetője Nagy Péter[3] és hogy én október elsején kiválok az MTI kötelékéből.

           {Flóra kezeit csókolom, Téged igaz barátsággal ölel

                        Laci

[1] Az Iszonyt. 1963-ban jelent meg végül franciául: Une Possédée, traduit par {P. E. Régnier|2063}, {G. Nagy|6996} et {L. Gara|1235}, Paris, Gallimard, 1963.

[2] Kelemen Imre (1909 – 1975.), műfordító. 1932-ben Párizsba ment, itt Gara László tanítványa és barátja lett. Párizs felszabadulása után a francia rádió magyar adásának bemondó szerkesztője volt. 1949-ben tért vissza Budapestre. A Magy. Távirati Iroda munkatársa volt 1951-ig, azután önálló fordító.

[3] Nagy Péter (1920-) magyar-francia szakon végzett irodalomtörténész, kritikus. 1945-től a Külügyminisztériumban 1950-től az MTA titkári hivatalában, 1952-től az Oktatásügyi Minisztériumban és az Írószövetségben dolgozott, 1956-ban ismét a Külügyminisztérium munkatársa volt, ’57-től az MTA Irodalomtörténeti Intézetében dolgozott.

[1] Gara László lánya.

[1] A {MNOT (Magyar Nők Országos Tanácsa)|6998} Külügyi Osztályának vezetője.

[2] 1950 márciusától az MTI vezérigazgatója.

[3] Pálfy József (1922-2001) újságíró, szerkesztő. 1946-ban jogot végzett, majd a Kelet-magyarországi Napló munkatársa lett. 1956-tól 1961-ig az MTI párizsi tudósítójaként dolgozott. Később a Hétfői Hírek és a Magyarország c. hetilap főszerkesztője volt, a ’60-as ’70-es években a tévéhíradó kommentátoraként és a Hét c. műsor műsorvezetőjeként volt ismert.

[4] (francia): Az eljárást kissé durvának találtam.

Publications

„Hadúr ​megfizet érte, reméljük!” Illyés Gyula és Gara László levelezése 1939–1966, éd. by Borbála Kulin, Budapest, Balassi, 2007, 76-79.