Kedves Barátom,

A húsvéti előkészületek, már t. i. a lapjaimmal szemben való kötelmeim annyira lefoglaltak minden percemet, hogy a legjobb akarattal se tudtam volna korábban felelni e hó 5-éről kelt szíves soraira. Bocsásson meg érte. Még a jövő hét szerdájáig leszek ilyen gőzben. Akkor aztán fellélegzek és újra szabad embernek fogom érezni magam. Minden bajom és kapkodásom oka az, hogy a nyomda Nagypéntektől kezdve a húsvét másodnapját követő napig zárva marad, mint ahogyan hithű zsidó nyomdától el se várható, hogy ne tartsa be a keresztény ünnepet, a pápánál pápábban. Szóval már most zöld csütörtökig szolgaságban verem ezt a szegény öreg masinát, amelyet hol úgy nézek, mint a rabomat, (amikor letakarítom, pihenni hagyom), hol meg mint rabtartómat és pribékemet, (amikor dolgozni vagyok kénytelen rajta). Furcsa dolog ez nagyon.

Na, de el vagyok tökélve, hogy már nem sokáig lesz így. Szilárd elhatározásom, hogy feladom a munkát, legalábbis az Aux Ecoutesnál, mert ez már igen fáraszt, meghaladja az erőimet. Nem bírom már ezt a sok lapolvasást, eltompulok belé. Nem bírom ezt a szellemi atlétikát se, az ott merített információkból gyúrni újat, frisset, eredetit. A rongyokból már csak Harlequin-ruhát tudok csinálni, nem pedig királyi palástot. És ha úgy veszem, igazán 60 évi rettentően sok munka van a hátam mögött. Ideje, hogy itt a föld szintje felett is pihenjek kicsit, nemcsak majd a szintje alatt. Szomjazok a szabadság után. És szomjazok megint mentnek lenni a redakcióbeli intrikáktól, amelyekkel szemben úgyis védtelen vagyok. Dehogy jut eszembe kiállni, birkózni, holott nekem csak egy fejem van (ha ugyan még fej ez az öreg és szikkadt tok a vállamon) holott a hydrának nem is hét feje van, hanem vagy tizenhárom, legalábbis a lapnál ennyi a belső munkatárs… Azt hiszem, majd csak a másik lapot tartom meg, a Fortune Française-t. Hogy ne legyek egészen dologtalan és ne érezzem magam merőben feleslegesnek… Hogy az ember ebben az én koromban milyen szívesen hazudik önmagának…

De hát beszélgessünk másról. Garának annak idején írtam a maga kérésére és erre ő nyomban felelt is, fogadkozván, hogy lefordítja a maga munkáját. A dolog ez a része tehát rendben lenne. Ami azt a másik kívánságát illeti, hogy keressem fel Bay-t, ennek is sorát fogom ejteni, mihelyt kissé emberségesebb lesz az idő, úgy hogy a feleségem beereszt Párizsba. Tudniillik, ez utóbbi időkben bizony sok, igen sok baj volt velem. Kínoz az asztma, elfúl a lélegzetem és olyan fáradt vagyok, hogy a parkban ha csak öt percig is sétálgatok, már nem bír el a lábam és alig tudok bevánszorogni megint a házba. A múlt héten eret vágott (nem képletesen, de a szó szoros értelmében) rajtam az orvos. Vagy négy deciliter véremet vette. Látnia kellett volna. Buzgott bőven és könnyen, de olyan fekete volt, mint a ténta. A tüdőm tudniillik úgy kitágult már, hogy csak igen rövideket tudok lélegzeni. Ennek folytán nem szívok magamba elég oxigént és csupa karbónium a vérem. Hát ez bizony nagy baj. Ezért ilyen lassú a szívverésem is és ezért az örök nagy fáradtságom. Majd kénytelen leszek egy új gumi tüdőt venni, mihelyt egy amerikai orvos feltalál ilyent és iparilag gyártani kezdi. Már nagyon várom.

Időközben egy-két halálhírről is értesültem, többé-kevésbé vegyes érzésekkel. Így például ami Sándor Erzsit illeti, meg aztán a szegény Gyomai Imrét, akinek olyan furcsa sorsot szabott a végzet. Amióta ezt a sok halálhírt kapom, folyton a Kossuth-nóta abszolút igazát érzem át: „–Mindnyájunknak el kell menni.” Amiben egyébként nem csak melankólia borong, de bizonyos ígéret is, ami a nyugalmat illeti a függetlenséget minden népszavazást és egyéb kalandokat illetőleg, beleértve azt a kínos kellemetlenséget is, hogy a világ sorsa talán egy Nikita nevű volt muzsiktól függ… Ferenc József császárunk uralma alatt az ember mégis csak különb biztonságban érezte magát, nem gondolta?

Sajnálom, hogy a párizsi kiruccanásai során soha nem marad ideje holmi eaubonnei kirándulásra, de persze igen jól megértem, hogy másféle menetrendhez kell tartania magát. Remélem azonban mégis, hogy egyszer majd csak talál kis időt számunkra. Vagy pedig, ha már nem kell robotolnom, majd én rándulok be a városba, találkozni magával. Elbeszélgetni, mielőtt későn lenne.

Marad még, kedves Barátom, hogy az egész ház, sőt Gigi és a két macska nevében is boldog húsvéti ünnepet kívánjak magának.

Ide mellékelten egy tárcacikket küldök el magának, ezúttal nem Rab Gusztávtól, de Tasnády-tól. Rossz a pointja. Én úgy végeztem volna, hogy a jós, a tulajdon dolgát tudakolandó fej vagy írást játszik, vagy pedig egy jövendőmondóhoz megyen el.

Mit akarok mondani még? Hja, igen, hogy a jövő héten újra küldök majd magának egy paksaméta újságkivágást. E héten nem volt rá érkezésem. Hogy miért nem? Mint zenei nyelven mondják: Da capo. Kezdje olvasni a levelemet elölről. Ebből majd megtudja.

Még egyszer boldog ünnepet, nyuszival, piros tojással, locsolásokkal, sonkával meg mi egyéb örömökkel.

Ölelem. Jó barátja,

Adorján Andor