Kedves Barátom,

Ezúttal a szokottnál kissé késedelmesebben felelek legutóbbi szíves soraira. Aligha találná ki, miért ez a huzavona. Bezzeg majd jövő évre ráeszmélkedik maga is, amikor, mint évi lakással bíró dreux-i polgár, (még ha vendégjogon is, mint jó magam) kénytelen lesz szintén adó vallomást eszközölni, ami nem gyerekjáték. Nem túlzok, de napokig ültem a különböző kérdőívek felett, összesen négy volt. Mondhatom, hogy a sokféle és ugyancsak fogós kérdéseikhez képest az Oedipus találkozta szfinx találós kíváncsisága merő gyerekjáték volt. A jó átlagos intelligenciám alig volt elég hozzá megérteni a kérdéseket, hát még felelni rájuk. Aztán meg szorzani és osztani, összeadni meg kivonni, a matematika a halálom, sose értettem hozzá és 77 éves koromban kissé nehéz volna belé tanulnom. Vegye még hozzá, hogy négy különböző ívet kellett kitöltenem, köztük egyet mint ingatlan tulajdonosnak, egyet mint szabad keresőnek, még egyet, ami a „complémentaire” adóimat illeti (mintha ragaszkodnék hozzájuk, pedig de szívesen mondanék le róluk) és végül még egyet, ami az általános életmódomat illeti, holott ez utóbbiról csak azt tudom, hogy szuszogok és nehezen lélegzek, amit pedig se szenvedélynek nem lehet nevezni, se fényűzésnek.

A múlt heti vasárnapot reggeltől estig azzal töltöttem, hogy ezeket az íveket tanulmányoztam és a fejemet törtem az adandó válaszokon. Persze a legnagyobb gondom volt rá, mindent pontosan, valósághoz híven bevallani, annyira félek minden hibától, ami itt a fiskus jóvoltából szigorú büntetéssel jár, pláne ha idegen követi el. Két ízben a közjegyzőnkhöz is fordultam, hogy megvilágítsa az értelmemet. Na, most megvagyok az egésszel, már ajánlva el is küldtem az adófelügyelőnek és most várom, hogy élesre fent fejszéjével majd mekkora summákat vág ki belőlem adó fejében. Bizony nem kicsiség ez, pláne az ilyen magamfajtának.

De hát elég a siralomból. Pláne hogy tegnap óta ilyen ragyogóan, sőt tavaszi hévvel süt felettünk az Úristen legdicsőbb alkotása, a XIV. Lajost utánzó Nap. Megbizsereg belé ez az öreg és alvadt vérem. El nem hinné: félrecsapom fejemen a beretemet és fütyörészek, még pedig azt, hogy „Ujjé, a ligetben nagyszerű”. Milyen remek dolog lesz még egy tavaszt megélnem. Látni, hogyan zöldülnek ki a fák és a bokrok, hogy pompázik a fényben az orgona, hogyan öltözködnek bérmálkozó kislányoknak a gyümölcsfák, ki fehérbe, ki édes és halovány rózsaszínbe, és mindez mint egy örökké tartó, örökkön való ígéret az emberiségnek, ha csak eszét nem veszti elpusztítani mindezt a szépet és jót, szívet-dagasztót és éltetőt. Apropós, mikor néz el megint Eaubonne-ba? Úgy intézze majd, hogy lássa és élvezze nálunk a tavaszt, mert ez minden csodák közül szinte a legszebb, nála szebbet csak egyet tudnék, ha az orosz eltisztulna Magyarország területéről és ha még egyszer a drága ország visszatalálná a maga polgári szabadságát, ahol az emberek megint megtanulják szeretni egymást, valami nagy-nagy kommunióban, amelynek a nevét ide se merem írni, annyira divatját múlt mint érzés és fogalom.

Igen örülök tudni, hogy meg van elégedve a munkájával és hogy a regénye olyan alakot és formát ölt, amilyen képzeletében adni kívánt neki. Az ilyennél nincs is boldogítóbb kielégülés. Remélem a kiadója is igen meg lesz elégedve. A londoni kiadója levele igen érdekes és kecsegtető. Pláne ha film is lesz a dologból. Egy jó filmszerződés hosszú évekre kihúzza magát minden hínárokból úgy, hogy lesz ideje, módja békességben dolgozni. Nagy megnyugvás lesz számomra is, ha tudom, hogy lerázhatta magáról nemcsak a ma, de egyben a holnap gondját is.

Ami az Aux Ecoutes-ot illeti, sokat tűnődtem a dolog felett, de amióta azt írta, hogy a generális kabinetirodától olyan szigorú hangú választ kapott, igen az inamba szállt a bátorságom és nem hiszem, hogy megvalósítom majd az eredeti ideámat. Én igen jól értem, hogy a Generális nem akarja, hogy szó essék a leveléről. Hosszú volna kifejtenem itt, miért nem. De ha nem akarja és mégis, akár bizonyos furfangokkal sorát ejtjük, hátha kihívjuk a haragját? Mire jó ez? Nem volna a hála valami nobilis megnyilatkozása, ez a részünkről. Arról nem is szólva, micsoda következményekkel járhatna ez. Ne feledjük soha, maga is, jómagam is idegenek vagyunk itt, menekültek, földönfutók, akármelyik percben kitehetik a szűrünket. Ha utólag kérdőre vonnak, kitől, honnan szereztem az információmat, mit mondjak? Mint aggastyán álljak neki hazudozni? Ha akarnám, se tudnám tenni, de nem is akarom. Kiszolgáltassam magát? A játék nem éri meg a gyertyát, mondják a franciák. És amióta tudom, hogy a generális nem akarja a dolgot, hogyan tehetném ki a lapot is, amelyik 14 év óta a vendégszeretetében fogadott, holmi kellemetlenségnek? Ez ugyancsak rút lelkiismeretlenség lenne részemről, kivált most hogy tudom, részint hogy üldözik a lapot, másrészt hogy G.-nek kifogása van ellene, hogy a levele felhasználtassék. Amit magának ez a kevéske reklám használhatna, semmi ahhoz képest micsoda kellemetlenségeket hívhatnánk ki vele. Egy tányérka levest felmelegíteni, ki gyújtana meg mindjárt egész erdőt. Se maga, sem én, az bizonyos. Meg vagyok győződve róla, hogy sok fontolgatás nélkül egy véleményen lesz velem.

Egyébként most semmi különös közlendőm. Remélem, maga jól van. Gara felől semmi hírem. A városban nem voltam bent december dereka óta. Ha megmarad a szép idő, kedden talán bemegyek. A házban nagy a sírás-rívás, az egyik macskát örökre el kellett altatni: rákja volt és sokat szenvedett. A sors igazságtalansága: a macska nem bántja a rákot. Rák a macskát: igen.

Az egész háznép nevében és igaz szeretettel, sokszor köszöntöm és remélem a hamaros viszontlátás reményével.

Adorján Andor