Kedves Barátom,

Ugyancsak megnehezedett felettem a csillagok járása, innen hogy nem tudtam már korábban válaszolni legutóbbi levelére. A feleségem betegsége nagy gondot okoz, ráadásul magam is ugyancsak kutyául vagyok. A házunk: kész patika. Nincs az a szélhámos, aki annyi port hintene a mások szemébe, mint amennyi port, lapdacsot, folyadékot mi ketten most önmagunkba. De nem akarom ezzel a témával untatni. A betegek sirámát csak annyiban hallgatjuk szívesen, amely mértékben örülni tudunk rajta, hogy a dolgok nem állnak rosszabbul, t. i. hogy ő szenved alattuk és tőlük, nem pedig mi.

Hogy hamarosan arra a témára térjek, ami magát ez adott esetben elsősorban érdekli: a Stock-ügy. Sajnos nem tudok elmenni, mert szobafogságra vagyok ítélve szeptember óta. Nemcsak a krónikus, és ezúttal akut bronchitiszem gátol benne, de az asztmám és az anginám. Nem bírom se a hideget, se a ködöt, sem az esőt vagy a nyirkosságot. Néha úgy fuldoklok, hogy napjába két-háromszor kénytelen vagyok aerosolt venni és hol procaine-t, hol oxigént fújtatni magamba. Szeptember kezdete óta nem voltam benn a városban, tavasz előtt nem is megyek be. Arról tehát nem lehetne szó, hogy ott most személyesen szót tudnék emelni maga mellett. E helyett inkább más módot ajánlanék, ami biztosan célra vezetőbb is lenne.

Gara is igen jóban van a Stock irodalmi igazgatójával, André Bay-vel. Jónak találnám, ha a kezdő lépést Gara tenné meg, vagy pedig akár maga, olyan mód, hogy ismeretlenül írna Bay úrnak, tudja, hogy ő ismer úgy engem, mint Garát, és mi ketten, vagy ha akarja, hát én ajánlottam magának, forduljon a kéziratával hozzá. Ez esetben az az előnye lenne, hogy Bay majd engem kér meg, olvassam el a kéziratot és adjak róla véleményt. Ez annál valószínűbb, mert Bay és a Stock-ék igen bíznak bennem. Én az ilyen lektorságot nekik mindig ingyen végzem, tisztára barátságból, meg aztán tudják rólam, hogy már régóta nem vállalok fordítói munkát, tehát semmi szín alatt se vezet önérdek. Ezelőtt pár hónappal is volt egy ilyen magyar regényszövegük, ha jól emlékszem Vajda Istvánnak hívták a szerzőjét. Elolvastam és ajánlottam nekik adják ki, éppen a karácsonyi üdvözletükben értesített róla a cég, hogy a könyv valószínűleg már januárban kijön, de legkésőbb februárban. Más hasonló bizonyságom is van róla, hogy igen hajlanak a szavamra. Sőt minap Flammarionéktól kaptam levelet, amelyben, Stock-ék ajánlására hivatkozva, kérdeznek, hajlandó lennék-e nekik magyar kéziratokat olvasni? De a kérdésükre tagadóan válaszoltam… Azt hiszem, maga mindenképpen jobban járna, ha én mint lektor ajánlom nekik a maga művét, mintsem ha én proponálom nekik a dolgot.

Természetesen, ha maga más véleményen lenne és jobb szeretné, hogy az adott esetben ne lektor legyek, de kezdeményező, hát megtehetem ezt is, de majd csak írásban. Ismétlem azonban, hogy legjobb meggyőződésem szerint az általam tanácsolt módon sokkal inkább tudok a maga hasznára lenni.

Időközben írtam Svájcba Halász Ernőnek és felhívtam figyelmét Voyage dans le Bleu-re, amely most németül is kijön. Halász azóta tudatta velem, hogy a könyv csakugyan felbukkant Svájcban és ő maga ír róla a Bund-ba. Sajnos, svájci lapokkal már hosszú évek óta nincs összeköttetésem, akikkel egyidejűleg dolgoztam a Zürcher Neue Zeitungnak, régen a másvilágon vannak, Korrodi is, Weltti is és tutti quanti, isten nyugosztalja őket.

Hogy 78 éves tökfejjel még folytatom a munkát, higgye el nem gyönyörűségből teszem, pláne ebben a nyomorúságos testi állapotomban. Képzelje mi az újságot írni, frissnek lenni, informatívnak, amikor 4 hónap óta nem látok senki más idegent, mint az orvost és az „információimat” a külföldi rádiók emlőjéből és az idegen újságok hasábjairól lopkodom össze, igazgatva, formálva, kombinálva, alakítva, gyúrva gyűrve, kavarva ami szubsztancia van bennük, hogy aztán felszolgáljam, mint valami roppant újdonságot. Egyszer majd belesülök, biztosan és lepottyanok a drótkötélről, amelyen táncolok. Mint valami öreg, öreg frère Zemganno, aki aztán örökre tört csontokkal marad majd a porondon. De muszáj dolgoznom és pénzt keresnem, hiszen annyi száj van körülöttem, a Gigi-éről nem is szól van, amelyen keresztül szintén lemegy naponta másfél font hús. De aztán kakál is olyanokat, mintha direkt megkoszorúzni akarna hálából az áldozatomért, drága állat.

Remélem hova-tovább viszontlátom és ebben a nekem igen kedves reménységben küldöm itt magának a mindannyiunk legmelegebb baráti üdvözleteit.

Adorján Andor