Kedves Barátom,

Ha nem irtóznék ilyen ösztönösen a nem-mértékre szabott, de konfekcióba készült, bolti szólamoktól, hát azt mondanám: kő esett le szívemről, amikor valahára befutott a régóta várt levele. De hát hagyjuk a malomköveket, hagyjuk a szívet is és csak annyit mondok igen röviden, hogy komolyan nagyon aggasztott a huzamos hallgatása. Tűnődtem, hogyan magyarázzam? Beteg volna talán? Nyilván megizente volna, már csak azért is, hogy segítségére legyünk, ha tehetjük. Nem kapta volna meg a febr. 28-án kelt levelemet? Nem hihettem, amióta tudom, hogy a mai fejlett postai viszonyok között csak a meg nem írt és el nem küldött levelek nem érnek célhoz. Maradt egy másik, mindennél kínosabb feltevés, hátha a levelem tartalma karcolta volna fel a maga érzékenységét. Ez az aggodalom igen kínos volt számomra. Végül még más apprehenzió támadt bennem, amikor a német meg a svájci lapokból értesültem az itteni deportációkról. Hátha magát is besúgta volna valaki és áldozatja lett volna a rendőri túlbuzgóságnak. Bevallom, minden hipotézisek közül ez volt a legfájóbb, merthogy nem csak a maga iránti jóérzésemet, barátságomat sértette volna, de a Franciaország iránti vak hitemet, olthatatlan szerelmemet is. Na, most aztán kiderült, milyen romantikus szamár vagyok. Mindenre gondoltam, csak épen arra nem, hogy maga netán a gyomrát ronthatta. Túl van rajta? Hála istenek.

Hogy a mája bántotta? Egy igen ötletes és szép asszony azt mondta egyszer, hogy a férfiaknak van egy ugyancsak kínos sajátsága. Ameddig nőtlenek úgymond, és szerelemre meg kalandra gondolnak csak, egyre-másra a szívükről beszélnek. De alig hogy beeveztek a házasság ú. n. révébe, a szív feledve és már csak a májukról beszélnek meg a beleikről… Hát persze ez talán kissé önkényes megállapítás róla, milyenek is vagyunk, mi férfiak.

Egyébként igen örülök, hogy újra jól van, hogy meg van elégedve a munkájával és Gara fordításával. Viszont, hogy egyelőre nem gondol egy kis párizsi kirándulásra, ahonnan is egy mellékvágány idehozná el Eaubonneba, sajnálom. De talán csak sorát ejti mégis. Nálunk a legvehemensebben kitört a tavasz, meg se lehet állítani. A fáknak, bokroknak minden rügy: ürügy, hogy friss levelet bontogasson. Minden egyes fa olyan peckesen egyenesedik ki, mintha direkt hencegni próbálna vele, hogy ő a Természet nagy tudományos Akadémiájának teljes jogú levelező tagja. Levelez mind. És a levelek között száz kis madárné készül tojni, mind olyan izgatott, istenem, az is, aki már múlt évben tojta az első fiókáit, az is, aki most esik majd először át az anyaság édes örömein. Sokan a madár-madameok között már el se hagyják a fészket, színlelik, hátha nyomban megszállja őket a szülés gyötrelme és hagyják, hogy férjük, Monsieur Jómadár szállítsa nekik csőrükbe a frissen ragadott kukacot. A sok madárvisítást izgatott lélekkel hallgatja Nono, a fekete macskánk és köszörüli a körmét: fára mászásról álmodik és kicsordul szája szélén a nyál, mintha már falná is a fiókákat. Hogy egy ilyen fekete nagy macska miről álmodik?

Az orgonabokrok már nemcsak hogy csupa levél, de itt-ott a virág is ütközik, mint a gimnazista siheder ajka felett a bajusz pehely, csak éppen hogy jobb-szagú nála, mert a gimnazista részint elfeledte reggel kimosni a száját, részint meg éppen most szívott el egy titkos cigit a klozetten.

A gyümölcsfák is virágzanak már, nagy rémületemre, mert mi lesz itt, micsoda virág- és gyümölcshalál az első fagyra. De hát a gyümölcsfákkal sose lehet okosan beszélni. Ezek mind olyan hazárdőrök. Mindent egyetlen kártyára tesznek fel. Egyetlen napfényes napra. Elég hogy a napfény csak egy cseppet is megsimogassa, megpuszikálja őket és már azt hiszik, ezután rendben van minden. Most már mindig így lesz. Ha meg nem, hát tant is. Jobb fél napig édes bizalomban lenni, mint elfonnyadni virágtalan, várni, amíg majd igazán itt lesz a komoly, a megbízható, a „gediegen” meleg. A gyümölcsfák: sok tekintetben lányok. Azért ülnek fel olyan könnyen a gyakorta oly házasság-szédelgő napnak. De hát hagyjuk ezeket a szemlélődéseket, amiknek még a rőfjével se tudna mit kezdeni.

Ami a családomat illeti: szépen köszöni ki-ki a szíves üdvözleteket, amikkel megemlékezik róluk és persze viszonozzák, szívből, Feleségem meg Simone is aggódott, hátha maga is most Korzikában. Megnyugtatni próbáltam őket, az Úristen csak nem méri ki magának ezt a keserű poharat.

Hallasson magáról, kedves Barátom. Ha levélhez nincsen érkezése, legalább lev. lapon tudassa: minden rendjén. És jöjjön hozzánk mielébb egy kis székelygulyásra. De úgy rendezze lehetőleg a dolgát, hogy ne kelljen nyomban visszaszáguldania a városba.

Az egész háznép nevében, meg persze a magaméban is, szeretettel és igaz barátsággal köszönti,

Adorján Andor