Kedves Barátom,

Futtában és kicsit pongyolán firkálok itt most magának, eleve bocsánatot kérek érte. Kicsit körmömre égett egy és más teendőm, viszont igen a szívemen van mielőtt válaszolni a tegnap előtt, hétfőn hozzám befutott levelére.

Mindenek előtt, ami a mentegetőzését illeti, hogy „kedves Barátunk”-nak szólít, hadd jegyzem meg, így szólított engem a kedves neje élte idején, így a halála után is, mindenkor és ezt mindannyiszor mint valami gyengéd figyelmességet éreztem, mint valami kitüntetést, mint ha társítani akarna engem abban az igyekezetében, mentül több élő emlék erejével éltetni a drága Megboldogultat. Már hogy ne lennék büszke rá! De egyébként is, szólítson engem, ahogyan magának jól esik, ahogyan az érzése parancsolja.

Hogy betegeskedett, persze hogy szörnyen sajnálom. Na, csakhogy kilábalt belőle. Apropós betegeskedés, a feleségem valamennyire jobban van, túl a veszedelmen. Az orvos már csak hetente kétszer néz el hozzá, sőt hétfőtől kezdve: hetente egyszer. Lassanként az étvágya is visszatér és, feleségemről szólván: ez a legbiztosabb kritérium. De azért ez az elmúlt hónap mégis csak bajos van. Engem igen megtört. Igen ijedt éccakáim voltak, amikor sokat gondoltam magára is. Annál jobban megértem, amikor most a nagy-nagy magányosságáról panaszkodik. Nem tudok mást mondani: Sursum corda!

Tegnap bementem a városba és elmentem az Aux Ecoutes-hoz. Bevittem a jövő hétre (helyesebben a jövő péntekre) eső szellemi zöldség terményeimet és felhasználtam az alkalmat, hogy felpanaszoljam, miért nem jelentették meg a Voyage dans le Bleu-re vonatkozó kritikámat? Legnagyobb meglepetésemre megmutatták, hogy ki volt szedve, de túlszedésben maradt a nagy anyagbőség folytán. Megígérték, hogy e héten adják. Persze boldog lennék, ha állnák is az ígéretüket. Nem olvastam el a túlszedésben maradt szöveget, de remélem nem változtak meg semmit. Maga minden esetre megkapta az én szövegem mását. Sajnos, odabenn a redakcióban sok minden megváltozott az utóbbi években, úgy hogy mind nehezebb nekem a relációmat velük fenntartani. Amióta a volt felelős szerkesztő, Louis-Jean FINOT meghalt, új emberek jöttek a redakcióba, bizonyos kottériák támadtak, de ezek olyan ügyek, amiről talán nem illik szólnom. Ráadásul a lap tulajdonosa és főszerkesztője, Paul Lévy is kissé megöregedett, egyre vadabbul nacionalista és felül rá, persze német gyűlölő és a némettel könnyen kap egy kalap alá minket, dunaikat is. Paul Lévy igen kitűnő, derék ember, kitűnő publicista és író, éppen ezért nehéz volna meggyőzni róla, hogy egyet-mást talán nem a helyes színben lát. Felül rá rettentő csapás érte: az elmúlt nyáron fia valami motoros szerencsétlenség áldozata lett. Egy igen tehetséges, frissen érettségizett 17 éves fiú; a lelkem legmélyéig átérzem micsoda megsemmisülés ez az apa számára is. A fiú temetésén láttam az apát utoljára. Fehér volt, mint egy viaszgyertya. Elmentem a kezét megszorítani, de a láttán úgy elfacsarodott a szívem, hogy egyszerűen elsírtam magam. Erre neki is kigördült szeméből a könny. „Je sais, je sais…” hebegte, nem tudom mit akart mondani, talán azt hogy tudja, mennyire együtt érzek vele.

Mindez igen szép volna, ha ugyanakkor nem lennének bizonyos szerkesztőségi intrikák, amikkel persze eszembe se jut szembe szállni és étetni velük az aggságomat. Majd ezekről talán egyszer élő szóval. Tizennégy éve vagyok a lap belső munkatársa, pláne havi fix fizetéssel, ami erre felé mind ritkább, mert a legtöbb lapnál az emberek sorhonoráriumot kapnak. Mégis, egyre inkább gondolok rá, megválni a laptól, bárha igen nehezemre esik megbarátkozni azzal a gondolattal is, hogy ne legyen újságom, ahol lerakhatom a szellemi petéimet. Nem tudom ki, talán Szent Ágoston azt írta, hogy imádkozni annyi, mint az Úristennel beszélgetni. Én meg úgy érzem, hogy újságot írni és újságnak, ez még csak az igazi párbeszéd az Úristennel.

Hogy Malraux-tól kapott érdekes levelet, nagy öröm nekem, hasonlóan hogy lakást ajánlott fel a polgármestere. Drága Barátom, magával és maga körül szinte állandó hatállyal történnek a csodák! A Cote dʼAzur-ön vagy hol, felfedezte az egyetlen emberséges vendégfogadóst, most pedig Dreux-ben az egyetlen polgármestert, aki lakást ad a menekültnek. Olybá kezdem elnézni magát mint holmi szerencse-szelídítőt, akihez képest az oroszlán vagy tigris szelídítő csak holmi kismiska. Persze hogy fogadja el a lakást, hanem ha úgy érzi, hogy a kalstromban, a barátok társaságában jobb. Azért a részemről ez a hozzátétel, mert jómagam ez életben nem éreztem magam soha és sehol jobban, mint amikor a kalstromban lapultam meg, a hitleri orgia idején. Még ma is visszavágyok oda és mindig valami hallatlan melegség tölt el, valahányszor arra a rendházra gondolok, a harangja szavára, a kerti sétányaira, az üvegházára és persze mindenek előtt: a lakóira, akik mindmáig olyan jó és hűséges barátaim maradtak.

Ha az új regényét valóban Gara fordítja, csak gratulálni tudok hozzá. Viszont, hogy nem jelentkezett a Párizsban jártában, nehezményezem. Ha megint felruccan, tudassa velem idején, hogy beszervezhessem magam és viszontláthassam.

Ha e héten kijön a kis kritikám az Aux Ecoutes-ben, küldök majd belőle pár példányt. – Hallasson magáról mielébb. Addig is igaz barátsággal köszöntöm és kívánok magának minden jókat.

Meleg kézszorítással,

Adorján Andor