Kedves Barátom,

A nagyon elfogyatkozó egészségem rovására írja, ha ezúttal még csak ekkora késéssel felelek legutóbbi szíves levelére. Felettébb fáradt vagyok és kimerült. Az orvosszerektől meg már a csömörön is túl utálkozok. Egy igen-igen derék apáca jár el hozzánk minden másodnap az erembe döfni a tűjét és lassan-lassan a vérembe csurgatni tudomisén miféle löttyöt, de hova-tovább ez is annyira idegesít, hogy végül azt hiszem, többet árt, mint használ az egész kúra. Ráadásul az ereim már annyira elmeszesedtek, hogy kemények, mint a pipaszár. Éppen ezért aztán folyton kisiklanak az apáca ujja alul. Kigurulnak alóla. Holott mikor még lágy az ér és hajlékony hát könnyű lefogni és megrögzíteni. A kiguruló eret aztán mindig újra kell lefogni, ami még nem volna akkora baj, ha nem járna együtt vele, hogy a tűt is újra belé kell szúrni. A két karom már csupa kék folt és véraláfutás ettől a sok szurkálástól… Belátom, a maga számára ez, mint olvasmány nem túlságosan érdekes. De arra mindenesetre jó, hogy némi örömöt érezzen, miért ezt a sok szurkálást nem magának kell megállnia, hanem egy másik egyénnek. Így mint látta, mindennek meg van a maga jó oldala is. Csak éppen rá kell eszmélkedni, hogy hol is bujkál.

Megjegyzem, igen-igen megörültem legutóbbi levelének, mert, hogy egy és más jó híre is volt benne a számomra. Felettébb megörülten tudni, hogy Gara fordításával oly teljesen meg van elégedve. Ő valóban remekül dolgozik. Magam is nagyon sajnálom, hogy Flammarion nem mindjárt vele hozta össze magát. Talán el lehetne érni, hogy Gara supervizálja a fordítónője munkáját? Ha legalább átfésülné. Szerettem volna Garával találkozni, dumálni vele kicsit a maga ügye érdekében, de, látja, olyan fáradt vagyok, annyira az időjárás rabja is, hogy nem mertem találkozóért írni barátunknak, féltemben, hogy majd az utolsó pillanatban nem tudok bevánszorogni Párizsba. Nem véletlenül írom: „vánszorogni”, de valóban nem fejezhetem ki másképpen, milyen nehezemre esik minden lépés és mennyire bizonytalannak érzem magam, pláne ha az utcára lépek ki.

Időközben talán a Svanska Dagblad-tól is kapott választ. Minden egyes vasárnapi számot azzal a reménységgel nyitok ki: a maga novelláját találom benne. (Mert csak vasárnap hoznak novellisztikus tárcát). Hadd hiszem, hogy hamarosan valóra válik ez is.

Kedvesem megkért, nézzek újra körül itt Eaubonne-ban, nem találnék-e lak-lehetőséget a maguk számára. Persze, hogy nagyon szeretném, ha itt lehetnének, már csak merő önzésből is, hogy legyen valakim, akivel eldiskurálhatok engem is érdeklő témákról, nem csak a háztartásról, az árak emelkedéséről meg mi más. De, fájdalom, direkt lehetetlenség ilyesmire számítani. Tegnap előtt magam mentem el a polgármesterhez megkérdezni nem tudná-e valahova beszorítani magukat. Azt felelte, annyira nincs itt és a környéken lak-lehetőség, hogy legutóbb egy-két kerti bódét rekvirált, ahova az emberek a kerti szerszámaikat tárolják: öntözőt, kapát, gereblyét, ásót, oda állíttatott be ágyat, azt is kizárólag házaspárok számára, hogy ott ellakhassanak legalább kora tavasztól késő őszig. Eaubonne most 30 új lakást építtet, erre 320 francia jelentkező van. Az építkezés olyan drága, hogy senkinek nincs kedve ebbe beleölni a pénzét, legalábbis addig nem, míg mindenféle restrikciók vannak a házbért illetőleg. A régi lakásából nem mozdul ki senki, mert itt kötve a bér, viszont az új házakban, a drága építkezés folytán a bér is olyan drága, hogy nincs aki megfizesse. És annál kevésbé mert az állam a házbér után is adót szed, nem csak attól, akinél ez jövedelem, (mert kapja a házbért), de attól is, aki fizeti. Ezt hívják „taxe mobilière”-nek és ez a taksa a házbér egy harmada. Én a saját házamban is fizetek ilyen taksát. Az adófelügyelő dolga volt felbecsülni, a házamnak mi a ház-bér értéke? És az így megállapított összeg egy harmadát vasalják be rajtam, mint „házbér adót”. Kinek lenne kedve ilyen körülmények között építkezni? A hozzáértők szerint legalább 3 millió új lakásra volna szükség megfelelni a mai követelménynek. Franciaország óriási nehézségek között épít évi 200,000-250,000 lakást. Ez azt jelenti, hogy a legjobb esetben 15-20 év múltán lesz annyi lakása, mint amennyire ma volna sürgős szükség. – Persze hogy belátom, a statisztika meg az okoskodás nem sokat használ maguknak, akiknek tetőre volna szüksége a fejük fölé, az egésszel csak azt akartam elérni, megértetni magával, milyen nehéz, milyen bajos probléma ez, amin nem tudnék segíteni, még ha fejem tetejére állnék is. Azt hiszem, vidéken, faluhelyen ez még is csak könnyebben megoldható kérdés, mint itt ezen a felfúvódott Párizs-környéken. A magam részéről súlyos lelkiismeretlenség lenne, ha csak a legkisebb reményt is kelteném magában, sikerülnöm fog errefelé lakást találnom maguknak. Azt hiszem még akkor se, ha a régi, fürge lábú ember lennék. De hát pláne így, ebben a nyomorúságos állapotomban.

Most pár nap óta emberségesebb idő jár, a tavasz küldi előre, ingyen és bérmentve, a legszebb mosolyaiból a legcsábítóbbat mutatja. Persze nem ülök fel neki, percig se feledem, hogy mindez csak kacérkodás. Mégis, tele vagyok örömmel miatta. Amikor legjobban süt a nap, kimerészkedek a kertbe is és szinte bűvölettel látom, hogy a fák már rügyeznek. Sőt itt-ott egy-egy könnyelmű rügy már fesledezik is. Jaj, csak meg ne járja! Érdekes, hogy a legkomolyabb fák is, amiket már bölccsé tehetett volna a tapasztalás, milyen hamar felülnek az öreg Nap bácsi széptevéseinek. Megjegyzem már a madarak is igen izgatottan csipognak és igazgatják fészküket. A felhevült madármama már igen készül tojni és madárpapa nem kevésbé vehemensen töri a fejét, honnan szed majd kukacot eleget betömni ennyi szájat.

Hallasson magáról mielébb. Köszöntse nevemben kedves felesége őnagyságát, és mondja meg neki külön is, mennyire bánom, hogy nem tudom magukat idehozni, idehúzni a magunk közelébe.

Igaz barátsággal üdvözli kedves mindkettejüket,

Adorján Andor