Kedves jó Kollégám,

Nem hiszem, hogy valami nagy titkot revelálok, ha a füléhez hajolva belé súgom, hogy ember tervez, isten végez. Tegnap, a nemzeti ünnepnapon akartam írni magának, úgy ahogyan ígértem volt. De közbe jött száz féle akadály, köztük ez a legsúlyosabb, hogy igen-igen fáradt voltam és a szokottnál is inkább erőt vett rajtam az írás-csömör. Nem tudom ismeri-e ezt a jelenséget, ha nem, hát ne is ismerje meg soha. Rettenetes egy megpróbáltatás ez. Az embert egyrészt gyötri a lelkiismeret, megtenni az elvégezni valóját, de ugyanekkor egy valóságos rabszolga-lázadás tör ki bennünk, utálkodás még a puszta gondolattól is, hogy ami élv kellene legyen, kötelemmé degradálódik, züllik és romlik, megaláztatássá és kínná. Ez az írás-csömör újabban annyiszor jelentkezik nálam és hova-tovább olyan intenzitással, hogy igen komolyan kezdem hinni: az év végén felmondok a lapomnál és végleg visszavonulok a csendes nyugalomba. Ideje, hogy valahára bele kóstoljak a boldog negotium-ba, (cum dignitate, hogy Cicerót idézzem). És a tusculumi bölcs, ez édes Horatius is kilép a gimnazista emlékeim kulisszái mögül, hogy eszembe idézze: „Beatis ille qui procul negotiis!” Hogy mennyire elegem volt a negotiumokból, elképzelni alig tudja. Na, de hagyjuk ezt. Nem szeretném, ha untatni találnám ezzel a lírai ömlengésemmel.

Egy szó mint száz, ellebzseltem a tegnapi napot. Hibámat jóvá teendő, első dolgom ma reggel kicsit elcsevegnem magával és elnézését kérnem a minapi igen hebehurgya írásomért. Megjegyzem még egész sereg levél-restanciám van, ha lehetséges, ma elintézem a legsürgősebbeket. Az életrendem most kicsit meg van bolygatva, merthogy, végtelen örömömre, Párizsban van – nem tudom megírtam-e már – látogatóban a legszeretettebb barátom, Kéri Pál, akivel 20 éves koromban fonódott egybe az életem. Ugyancsak szilárd egy fonat volt, ha meggondolja, dacolni tudott az idővel és a távolságokkal, a világnézeti különbségeinkkel és mi mindennel még. Annak idején, amikor a Pesti Napló a 60 éves fennállása a jubileumát ülte, Pali meg én, mint a redakció két Benjaminja dolgoztunk ott. A jubileum alkalmából nagy fényképfelvételek történtek, az összes jelentősebb külső és belső munkatársakkal. Ebből a nem tudom hány emberből ma már csak ketten élünk, Pali meg én. Néha el-el nézem ezt a ma már direkt történeti fotográfiát és eltűnődök, vajon melyikünk fogja túlélni a másikat? Furcsa egy „holt-verseny”, nem?

Ami kis szabad időm van, mind annak szentelem együtt lenni Palival, aki 76 éves kora ellenére még egyszer szükségesnek érezte meglátogatni ezt az öreg Európát, és aki bódultan járja Párizst, noha alig bírja a reszketeg lába és még az enyémnél is zihálóbb tüdeje. Úgy szeretném megosztani vele, ami erőpluszom még van vele szemközt. El nem hinné, milyen érzelmes barom tud lenni két ilyen öreg barát, Pál meg én. Ahányszor elmegyek találkozni vele és ahányszor megválunk egymástól mindig csókkal, mintha ifjú házasai lennénk egymásnak. Mély meghatottsággal írom ezt ide, anélkül hogy igazándiból tudnám: szégyenlem-e ezt a nyálas pusziszkodásunkat, vagy kérkedés vele talán. Az ember olyan nehezen lát belé önmagába és olyan nehezen tud csak igazán vérig őszinte lenni önmaga iránt. Pali egyébként egy fenomén. Szinte hihetetlen, hogy annyi viszontagság, annyi szenvedés és nyomorúság ellenére milyen hű maradt magához, milyen gyermekded és tiszta lélek ő ma is. Milyen színig gentleman, kedves, vidám, fölényes.

Most azon mesterkedek, Palit télire eljuttatni Nizza vidékére, ahol nem ilyen nyirkos, ködös az időjárás, mint magunk felé. Ha tehetem, január-februárra aztán én is utána mennék, ez is egy jó ok arra, hogy majd megváljak a laptól… Tudatom ezeket a részleteket magával azért is, hogy ne legyen túlságosan meglepődve, ha netán februárban nem találna Párizsban. Persze egyelőre még mindez csak tervezgetés, ábrándozás, sok mindenen fordul még meg, többek között anyagiakon, lesz-e belőle valami, vagy sem? Nagy nehézség a számomra, hogy a feleségem nélkül már nem igen merek elutazni, viszont nőm semmi szín alatt se akarja elhagyni a házat, a sokféle állatját: kutya, macska, kacsa, tyúk meg mi más, amit persze még Pali kedvéért se tudnék mind magunkkal vinni az éltető délvidékre. Majd meglátjuk, mint és hogy lesz.

Hát magánál, hogy már most érdekesebb témára térjek? Hogy van a kedves felesége? És hogyan alakulnak a maga dolgai? Van-e remény a Radio-nál? Kapott-e Sanglétól választ? A német kiadók megmozdultak-e? És mi van a Flammarionnál lévő regénye fordításával? Sikerült-e megegyeznie Garával, akinél váltig ütöm a vasat a maga ügye érdekében. Igen-igen fontos lenne, hogy a maga regénye, ha kijön, hát rendes francia mezbe legyen öltözve és ne viselje magán, stilisztikailag, az idegen volta bélyegét. Ez szinte sorsdöntően fontos dolog. Ha az első, itt franciául megjelenő regényével sikere van, talán még nem oldja meg a maga jövendő élete problémáit. De viszont ha ezzel az első regényével itt kudarcot vall, (amitől isten megőrizze) igen-igen félő, nem talál majd hamarosan másik kiadót, aki vállalná a rizikót. Amit itt mondok annyira igaz, hogy Móricz Zsiga „Sárarany”-a kudarca után egyszerre lehetetlenné vált Párizsban kiadót találni a számára. Az efféle példát halmozhatnám, de mire jó. Talán elhiszi így is.

Min dolgozik mostanában? Mi az új regénye tárgya? Összeköttetésben van-e Balla Ignáccal Milánóban, aki egyidőben igen ügyesen helyezett el ott, a tulajdon fordításában, magyar elbeszélőket. Balla igen derék tisztességes ember. Énrám megharagudott ugyan, mert egy ízben fokozni találtam a nevét, mint valami melléknevet: Balla, balláb, két bal láb. Ártatlan móka volt, minden rosszindulat kizárásával, Ignácius mégis zokon vette, isten bocsássa meg a bűnömet. Maga talán hasznosan tudna együtt dolgozni vele, akarom mondani: talán a maga regényeit Balla el tudná helyezni. Az olasz pénz, a líra, talán nem ér sokat, viszont Balla, aki lírai költő, miből költené a lírát, ha elébb meg nem szerezné, éppen a fordításaival? Ha ír Ballának, mondja meg neki, hogy a fennálló haragja ellenére is melegen köszöntöm őt és ha csak ezen fordul meg a dolog, hát a két balláb közül az egyiket esetleg visszavonom. Minden esetre, úgy vélem, még jobb a két balláb, mintsem egy se. Persze, belátom, ez merőben egyéni megítélés dolga, nem pedig holmi általán érvényes világ törvény.

Milyen az élet ott maguknál? Milyenek az emberek? Jók-e, vendégszeretők-e, megértők-e vagy nyúzók? Sose fogom elfelejteni, hogy amikor a németek elől futottunk, a délvidéki parasztok, egy pohár vízért tíz frankot is elkértek, tőlünk, földönfutóktól, azzal, hogy nem minden nap van ám invázió és ha már egyszer van, hát ki is kell használni az alkalmat.

Kedves Barátom, már most eleget nyűttem magát. Pihenjen egyet. De előzőleg még adja át kedves feleségének kézcsókomat. Megteszi? Köszönöm. És a viszontlátásig is sokszor üdvözli kedves mindkettejüket, jó barátja,

Adorján Andor