Kedves jó Kollégám,

Pátosz és túlzás nélkül mondhatom, mert szó szerinti igazság: valóságos megrendüléssel olvastam újra és újra a most egy órája be futott tegnapi levelét. Mint látja, postafordultával felelek rá, nemcsak mivel maga a hamaros válaszomat kéri, hanem mert szívemen van eloszlatnom a maga elborulását, meg ami akaratlan félreértés támadt közöttünk.

Mindenek előtt egy liminaris megjegyzést hadd teszek. Ha a maga szept. 23-iki levelére úgy válaszoltam, mint ahogy (és mint az igazsággal egybe vágónak hittem és hiszem), ez azért volt, mert maga a hivatkozott levelében a véleményemet kérdi. Holott a szeptember 30-iki, újabb levelében a „tanácsomra” hivatkozik. Kedves Barátom, ne nézzen holmi dialektikus disputatornak, de valóban óriási különbség van a kettő között, ha valaki véleményt kér vagy ha tanácsot. A véleményemet igen szívesen nyilvánítom, cela vaut ce que cela vaut. De viszont tanácsot nem adok senkinek, pláne életbe vágó dolgokban nem. Szerintem tanácsot csak az adhat, aki a tulajdon bölcsességében abszolút csalatkozhatatlan, vagy pedig aki vállalja is a netáni téves tanácsa legmesszebb álló következményeit. Minthogy pedig se csalatkozhatatlan bölcsnek nem hiszem magam, sem a rossz tanácsom következményeit nem tudom vállalni, hát okosabb hallgatnom. A véleményről eleve biztos, hogy igen szubjektív. Ellenben a „tanács” oda megy ki, hogy a követni való, egyetlen helyes és üdvözítő utat mutattuk meg.

A tanácsot adni, pláne fontos ügyben már csak azért se lehet adni, mert egy azon helyzetet ki-ki másként tud megoldani, vagy megúszni, a tulajdon adottságai szerint. Ki jól teszi, ha a maga erejéből, úszva kél át a vízen. Ki meg ha holmi úszó deszkába kapaszkodik. Van aki kitartóan, bátran verekszi át magát minden nehézségeken, a csillagok felé és más, aki még talán nagyobb talentuma ellenére, inkább megalkuszik, mert jobb a földön élni hedonikusan, mint belékoplalni magát a halhatatlanságba. Kár mindezt hosszan magyarázni. Szerintem egyes egyedül maga illetékes rá eldönteni, mit hogyan tegyen.

Ezeknek előrebocsátása után hadd mondom még ezt is, ha a minap beküldött kis szöveget maga fordította franciára, ilyen rosszul, nem hogy búsulni volna oka, de ellenkezőleg, az égig ugrania örömében, hogy idáig már vitte. Ami egy fordító részéről siralom lett volna és ártás a maga érdekeinek, az, mint nyelvvizsga a maga részéről: csupa biztató ígéret. Persze teljes mértékben fenntartom, hogy ez nem volt nyomdaképes szöveg, de viszont mint étape: igen tiszteletre méltó teljesítmény volt. Hozzá tenném azonban, hogy a maga érdekeit azért se szolgálta jól, mert a földmérő instrumentumoknak persze meg van a francia terminus technikusa és ha nem ezt használja, hát senki megérteni nem fogja a vonatkozásokat és célzásokat: ahogyan a földet nézi és a történeti jelenségeit méri és értékeli egyben.

Hogy amit „dolgozatnak” nevez, csak bevezetésként szolgálna, igen jól megértettem. De hogyan akarna, hogy a bevezetésből már következtetni is tudjak a majdan megírandók értékére és mértékére? A világ körülbelül olyan, mintha utazás közben én holmi menüre tennék célzásokat, amely egy távolabbi stacionkon majd vár bennünket. De ebből még egyáltalán nem lehet következtetni, hogyan lesz elkészítve ez az éteksor, jó lesz-e vagy kozmás, ízes-e vagy ehetetlen. Csakugyan, azt hiszem, jobb lenne, ha majd elhozná magával Párizsba a magyar kéziratait. Itt elolvasnám és utána majd megmondanám a vele kapcsolatos véleményemet, de minden tanácsadói pretenzió nélkül.

A témák, amiket felsorolt, egytől egyig kitűnőknek látszanak. De nem kell magának mondanom milyen szakadék tátonghat a téma és a mű között. Meg aztán egy másik megjegyzés is kikívánkozik belőlem: a francia publikum nem nagyon kedveli a háborús témákat, a náci-dúlásról se szívesen hallanak itt az emberek. Az 1956-iki eseményeknek itt nagy visszhangja volt. Az érzésekben is, még pedig azért, ami heroikus őrültség volt a budapesti eseményekben, ami megható gyerekesség volt bennük (mint annak idején a gyermekek keresztes háborújában), meg talán azért is, mert remélték, az orosz csizmák újabb dúlása ártani fog az itteni kommunista párt varázsának és presztízsének. Meg aztán a franciák maguk is romantikus lelkek, tetszik nekik, minden ami „csoda”, vagy amit csak csoda árán lehet elérni. Arról nem is szólva, hogy az áldozatok számára való gyűjtés, (aminek fele mindig mindig a gyűjtők zsebébe sikkad) itt egy igen virágzó és adómentes ipar.

De mindezek ellenére, egyáltalán nem kétlem, hogy egy már megkapó, igazán drámai értékű novellát esetleg mégis sikerül elhelyezni egy és más hetilapban. Hogy mit kínáljon fel tiszteletdíjul a fordítójának? Azt, hogy helyezze is el a munkát és ezért juttassa neki a honoráriuma felét, (legalábbis). Mennyi lehet, jó esetben ez a honorárium, kettejüknek összesen? Azt hiszem 15–25,000 frank között. Kevesebb semmi esetre se, több: alig, legalább egy eleve nem.

Ha Garával összeköttetésbe jut: tartsa őt melegen. Abszolút tisztességes, talpig derék ember, lojális, megbízható. Ezt 35 évi ismeretség, sőt barátság alapján merem állítani. Nála jobb fordítót, munkatársat soha se talál majd a föld kerekén. Hogy cikkekkel fenn tudja itt tartani magát: nehezen hiszem, egyszerűen azért, mert a fotográfia, a távirat, úgy irodalmi agenciák megölték a cikkírót. De mindez ne keserítse magát és főleg, amikor a szentenciáimat olvassa, mondja magában azt: ez egy 76 esztendős aggastyán prézsmitálása, ami őt illetőleg talán igaz, még nem általános érvényű szabály. És ha meg itteni kiadóval van nehéz ügye, mondja magában vigaszul, hogy Proust regényeit se akarta kiadni egyetlen francia kiadó se, úgy hogy végül kénytelen volt a saját költségén kihozni őket. És hány más volt hasonló sorban.

Ha szabadna egy kis szuggesztióval élnem, azt ajánlanám: próbálkozzon kicsit Németország felé. Látom, ott sok magyar könyvet hoznak ki fordításban: Desch, Rohwolt, mi sok és elég jó sajtójuk is van. Egy másik szuggesztióm: írjon talán Winkler Pálnak, akinek egy ragyogó irodalmi agentúrája van itt és tudtommal több lapja is. Talán hajlandó volna valamit tenni magáért, noha nagyjában és egészében inkább fut a magyarok elől, mielőtt még idejük lenne őt, mint komoly milliárdost csapra verni.

Minden többit majd élőszóval. Este nem tudok bejönni a városba, de csütörtök délután fél háromkor találkozhatunk a hotel St. Sulpiceben, ha maga elébb még konfirmálja ezt a dátumot. – Addig is, igaz barátsággal köszönti,

Adorján Andor

Mondhatatlanul sajnálom, igazán, hogy előző levelemmel több zavart okoztam magának, mint örömöt, igazán restellem, hogy akkora követ hajítottam abba a tiszta tóba, ami a maga ottani falusi nyugalma! Tanulság: elefántot nem szabad beengedni egy porcelán boltba.