Kedves és mélyen tisztelt Barátom,
Köszönetekkel elegyes bocsánat kéréssel kell kezdenem. Köszönöm magát az igen kitüntető, minapi leveledet és nem kevésbé, hogy szíves voltál átrágni magad a cikkem rettentő kása hegyén. Hasonlóan hálás vagyok érte, hogy írásomat eljuttattad Babitsnak. Azóta levelet is kaptam, nem Babitstól, de Gellért Oszkártól, akinek, úgy látom, érdemén felül is kedvére volt a dolog. Annál jobb ! Ha tudnád milyen öröm ez nekem: az érzelmieken kívül a szellemi kapcsolatokat is fenntartom az édes s a számomra mind édesebb otthonnal. A távolság úgy látszik nemcsak megszépíti, de meg is édesíti azt, amire vágyunk.
Másrészt bocsánatot akarok kérni tőled, újfent, amiért egyáltalán háborgattalak, s hogy csak ilyen elkésetten felelek gyönyörű és igazán a szívem mélyéig ható leveledre. A vakációzó ember lustaságát okold a késésemért, no meg aztán – utóbbit enyhítő körülménynek hozom fel – hogy valóságos katasztrófa érte házamat: a kedvenc kutyánk szopornyicába esett, s a feleségem meg én, most már két hónap óta mint két arkangyal a rossz ellen, küzdünk a boldogtalan állat életéért. Az embernek, ilyenkor öregségére annyi a jóvá tenni valója, hogy direkt örül, úgy-e, ha javíthat valamelyest a mennyei főkönyvben való teher-biláncán. És ha állattal szemben teheti, úgy hogy még csak hálátlanság se fenyegeti érte, hát dupla szívesen teszi… Most direkt lelki örömöm, hogy megjavítom kutyánk véleményét az emberi hűségről.
Kedves Barátom, mélyen megindítottak panaszos szavaid és valóságos megrendüléssel gondolok rá: lehetséges-e, hogy bármilyen szűkre szoruljon is a magyar glóbusz, ne adjon meg minden örömet, elégtételt, és kielégülést a kétségen kívül legnagyobb, legerőteljesebb, legigazibb irodalmi zsenijének, akit hordott a hátán Petőfi óta? Ne frázisnak vedd, de szó szerinti igazságnak: a hideg fut keresztül rajtam arra gondolatra, hogy Neked, aki ma az egyetlen igazi éltető napja vagy a magyar szellemiségnek és a magyar betű dicsőségének, panaszra is lehet okod. Ennél elcsüggesztőbbet elképzelni alig tudok ebben a csendben és magányban, amiben itt ülök. Ha megengeded, hadd kérlek meg, csak el ne csüggedj és meg ne haragudjál az otthonvalókra. Bocsáss meg nekik, mert valóban: nem tudják ők mit cselekszenek.
Garával, kívánságodra, beszéltem. Ez annál egyszerűbb volt számomra mert magam is angazsálva vagyok a LU-nél. Sokat dolgozom a LU-VU házban, amelynek havi fizetéses belső munkatársa vagyok. Gara igen derék, kitűnő ember és a filmed érdekében csakugyan mindent megtesz. Ígéret egyébként, írni fog neked, mihelyt a tárgyalásaiban előbbre jutott Farkas Miklóssal, a Farrère-féle „Csata” kitűnő filmrendezőjével.
Amit Simonyi Mária kényszerű pihenőjével kapcsolatban írsz, igen elszomorító. Nagyon kérlek mond meg neki, milyen tisztelettel és szeretettel gondolok reá. Igen kedves emlékem ő nekem, nyilván ő maga se sejti mennyire. Mindig csak fényben láttam őt, egyszer a rivaldáéban, máskor, egy kiránduláson, tündöklő napsugárban, és mindig olyan szép volt, kedves, okos, jó. Mond meg neki, hogy mélázva küldöm hozzá a kézcsókomat innen. És ha valaha itt köszönthetnélek benneteket Párisban, vagy pláne Eaubonne-ban, hát olyan boldog lennék belé, mint aki nappal ébren folytatja, ami szépet és hihetetlent éjjel álmodott.
Őszintén tisztelő, hálás és igaz barátod,
Adorján Andor