Kedves Foxi!

Bocsáss meg, hogy a jegyzetfüzetem lapján írok Neked, de ez számomra a legtermészetesebb! Napjában ugyanis többször is beülök egy-egy kávézóba, s kávé és cigaretta mellett vagy mellé a legkellemesebb így a jegyzetfüzetembe írogatnom, ha még olyan egyoldalú is az ilyen „baráti” beszélgetés. Köszönöm, hogy gondoltok rám, s bizony én is szívesen ott lettem volna a szilveszteri szokásos mulatságon, kivált, hogy valóban hiányoztam! Az én karácsonyom, szilveszterem is: tömegünnepség volt. A szentestét a Collegium márványtermében, a szilvesztert a követségen ültük meg, voltak vagy százötvenen, bár nekem háromszáznál is többnek tűnt. Nem mondom, a buff et, a borok, ételek kitűnőek voltak, csak éppen a közvetlenség hiányzott az egészből. A társaságom különben igen színes. Itt van: Ferenczy Béni (a szobrász) a feleségével, Lukács György a feleségével, Weöres Sanyiék, Kerényi Károly a feleségével és három gyerekével, Nemes Nagy Ágnes, Szervánszky Péter (hegedűs) és Takács Jenő (zeneszerző) a feleségével, no meg tíz ösztöndíjas fiatal, közöttük csomó őrülttel. Közülük négy festő állandó elysiumi beszélgetéseket rendez az egyik műteremben, s tőlünk, költőktől szeretnék kicsikarni a halhatatlanság receptjét. Az egyik este meghívtak bennünket Kerényivel együtt egy ilyen symposionra. Sajnos túl jól sikerült szegénykéknek! A plátói beszélgetés ugyanis szép kis botrányba fulladt, hogy végül is egészen vaskos sértéseket vagdostam Kerényi fejéhez és viszont! Képzeld el: József Attila neki nem költő, se Arany, se Puskin! Az élőkről nem is beszélek. József Attila Ódája: egy fiatalember mámoros kísérlete. Ilyen szélhámos hatökröt még életemben nem láttam. A festők vacogva és szemlesütve hallgatták végig a késő éjjelbe nyúló vitát, ha ezt ugyan annak lehetett nevezni. Kerényi azonban mégiscsak ravasz ember, megérezte, hogy nevetségessé tette magát (a collegiumban minden hozzáértő a hasát fogta), s már másnap odaült az asztalunkhoz és retirált, azután megkért, üljünk megint össze és mondjak egy pár József A.-verset. Ezek aztán megtették a magukét: nyílt színen knokautolták. Már sokkal szelídebbek a Weöres Sanyival való tereferék, nála csak az a baj, hogy egyedül a saját dolgai érdeklik, a többiek, Sapphótól Illyésig, akár most megdögölhetnének, vagy akár ne is éltek volna. Rómát utálja, s egyedül Michelangelo Mózese tetszett neki úgyahogy. Nem mondom: silány és remek iszonyú halmaza ez a város, s évek kellenének, míg az ember biztosan tájékozódni tudna. A piszok leírhatatlan, de ugyanakkor elbűvölő patinát ad a városnak. Egy alkonyat a Nero-palota kertjéből, egy éjfél a Tiberis-parton, egy délután a Capitoliumon: mégiscsak valami! […]

Magdával együtt számtalanszor ölel

Jancsi

(Levelem mindenkinek szól!)

Publications

Buda Attila, „Szorong a szívben a világ” Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs itáliai, valamint franciaországi levelezése 1947–48-ból, Táguló körök: Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókoráról, szerk. Buda Attila, Budapest, Ráció, 2014, 299–300.