Igen tisztelt Főszerkesztőm!

Ez a levelem egészen rendkívüli. Tegnap olyan iszonyú megrázkódtatás ért, hogy még ma is csak hápogok belé! Vannak itt ugyanis egynéhány fiatal festők, akik estére meghívtak engem, Toldalaghyval és egy műtörténésszel együtt, egy úgynevezett esti társalgásra, mondván, hogy Kerényi is ott lesz, s csodálatos eszméket csereberélhetünk a „Művészetről”! A Symposion azonban túl jól sikerült szegényeknek, mivel olyan szép, kerekded kis botrányba fulladt, hogy kívánni se lehet szebbet. Tökéletesen ismeretlen okból Kerényi az első perctől kezdve olyan hangon fordult felénk, amilyet csak a katonaságnál hallottam utoljára az őrmesteremtől. Életemben először ültem szemben ezzel az emberrel, de mintha az apját öltem volna meg, úgy kiabált és provokált minden egyes mondatával. S miket mondott! Illyés Gyuláról csak a legaljasabb gyanúsítások közepette beszélt, Arany Jánosról – miután szerinte a költő szükségszerűen próféta kell, hogy legyen – egyetlen kézlegyintéssel csak ennyit: jó-jó, kellemes a fülemnek! Puskinról: Istenem, fiatal korunkban kedves volt citálnunk: „Így életem egykor Odesszában”! S mindezt kiabálva, „tűrhetetlen”, „mi ez?”, minden szavamat megszakító fölkiáltásokkal fűszerezve, hogy végül is elöntötte agyamat a vér, s mikor Illyés Presence-beli vállalkozását szemtelen pénzpocsékolásnak minősítette, már én is kiabáltam, s úgy kikeltem magamból, hogy így még emberfia nem látott! Persze most már se időm, se kedvem nincs a dolgokat különösebben részletezni, még csak annyit, hogy még Németh Lászlónak se kegyelmezett, számára is volt a vádakból. Ilyen gonoszul és cinikusan embert még nem hallottam a magyar irodalomról nyilatkozni, s mindezt, mint már említettem, egy őrmestert megszégyenítő, kifejezetten személyeskedő brutalitással. S még valami: csak mélységes szégyent érzek, hogy egy professzor, idős ember létére, ilyen megalázó, kétségbeesett védekezésre kényszerített. Mindenesetre kifejezetten megkérem, ne szóljon erről senkinek, akik jelen voltak, amúgy is csak egyszerű civódásnak látták, miért ne lokalizáljuk az esetet? Nekem azonban, bocsásson meg, meg kellett gyónnom ezt az iszonyt, ki kellett vetnem magamból. Türelméért örökre hálásan, kézcsókkal

P. J.

Publications

Buda Attila, „Szorong a szívben a világ” Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs itáliai, valamint franciaországi levelezése 1947–48-ból, Táguló körök: Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókoráról, szerk. Buda Attila, Budapest, Ráció, 2014, 298–299.