Édes Anyám!

Hogy megérkeztünk Párisba, már várt Anyám levele: ennek nagyon örültem. < El > Mindjárt ma (második napja vagyunk itt) megkaptuk a levelezőlapot is. Először intézzük el a hivatalosokat. Pontosan szeretnénk tudni, ami a levlapból nem derült ki:

1.) Hol fi zette be Anyám a 25 dollár árát? Nem a kultusz küldi futárral?

2.) Kinek a nevére szólt az engedély?

3.) Kinek a nevére fogják Rómában kifizetni és ki fogja kifizetni? Balázs lehetetlennek tartja, hogy pénzes levélben küldjenek dollárt Pestről Rómába; de ha igen, a Nemzeti Bank küldi? Vagy magánbank? Vagy mégis a kultusz? – Ez mind nagyon fontos, mert mint írtuk, Déry Tibortól kértünk kölcsön becsületszóra 100 svájci frankot Rómában, azzal, hogy már jön a 25 dollár. Balázs hagyott nála meghatalmazást a fölvételre, s a követségen is megbeszélte a dolgot. Ha nem a kultusz szokásos útján, tehát futárral jön a pénz, akkor roppant megnehezül az átvétele. Mondanom se kell, Dérynek okvetlen meg kell adnunk a pénzt, ő is kínos-nehezen kap valutát. Mindenesetre most már ne tegyen Anyám semmit, alea iacta est, a pénz be van fizetve; csak tessék pontosan megírni, hogy mi módon érkezik. A Cini-féle küldeményt persze, hogy nem kaptuk meg, az nagyon sokáig tart. Hanem visszautazáskor úgyis Olaszországon át megyünk haza, s akkor majd fölvesszük. Ez bizony nem kellemes, mert hiszen éppen most és itt volna szükségünk rá! Dehát majd akkor csinálunk vele valami okosat. – Különben ne tessék félni azért, hogy ezek az ügyek így félresikerültek (legalábbis időben), mert közben megváltozott a forint és a frank viszonya a forint javára és francia ösztöndíjunk így jóval több, mint gondoltuk. – Párisból még csak a Quartier Latint láttuk, itt van egy kis szobánk a Hotel Sélect-ben (Place de la Sorbonne, Paris, Ve ), < de > de lehet, hogy ez nem végleges. Mindenesetre már írni lehet ide!

Páris képe első látásra egy csepp csalódást okozott, mert Itáliában megszoktuk, hogy minden város gyönyörű, és XVI. századnál későbbi házat meg sem néz az ember. Pláne az utolsó napok! Már alig volt pár líránk, éheztünk, mint a kutya, szóval mindenképpen el kellett már takarodnunk Olaszországból, de mégis megnéztük Nápolyt, Caprit, Pompeijit, Firenzét, Pisát – szóval egy csomó fő-fő gyönyörűséget. Itt teljesen át kell kapcsolni, nem a képzőművészeti látnivalók fontosak többé, hanem az egész város együtt. Mondom egyelőre csak a Quartier-ban ülünk, mert Balázsnak rémesen körmére égett a könyve. Mikor ideértünk, már várt a Magyar Intézetben (ahová {Anyám|} is írt) a kiadó habzó szájú levele, melyben kéziratokért üvölt. Szóval most egy hétig éjjel-nappal írni fog, lenyomja ezt a terhet és akkor nekifogunk a városnak. Itt vannak Örkény Pistáék (szép, ifjú feleségével, nászúton), Fiedler festőművészék. A Nôtre-Dame-ét csak kívülről láttuk, meg a Francia Akadémiát (zöld frakkosok!), de már voltunk valódi arab bárban, ahol méreg drágán, de kitűnő feketét adnak. Szökőkút van a terem közepén, és valóban, a tulaj is, a pincérek is arabok. Az élet határozottan olcsóbb, mint Rómában! Ma egy Cuisine-nevű helyen vettünk elkészített húst, főzeléket, újkrumplit, kis kartondobozban hazaviszi az ember, remek és rém olcsó. Csak a kávé drága, Balázs nagy bánatára. Gyönyörű virágpiac, álomszép óriás-tulipánok, óriás-hortenziák vannak. (Fiesoléban már virágzott a lila akác, végigöntve vele az egész hegyoldal! Próbáltam ott egy etruszk vázát lopni, de a múzeumőr nagyon leskelődött. Minek nekik annyi ócska limlom?!) Itt, a Quartierban rengeteg a néger, a kínai, mi egy kínai vendéglő fölött lakunk (jobb kézt van a Sorbonne bejárata), a nők pizsamában mennek bevásárolni és a kávéházak úgy tömve vannak, hogy az emberek egymás hasába teszik a lábukat. Öröm és meglepetés, a Metrón nagyon jól tudunk tájékozódni, mindjárt ahogy megérkeztünk, a Gare de Lyon-ról Metrón jöttünk be a városba, minden baj nélkül. Ezen a bennszülöttek csodálkoztak. Másik öröm: egész jól megy a francia! Ami úgy, a mindennapi élethez kell, azt egész könnyen elcsevegem. Ennyit már különben olaszul is megtanultam, dehát persze az nagyon primitív, alig tudok igét ragozni. Franciában viszont megvan a nyelvtani alapom. Az olaszok azért angyalok, de brigantik. A franciák ámulatosan becsületesek hozzájuk viszonyítva. Most a rendőrségre szaladgálok tartózkodási engedélyért, jegyekért, stb. Tej nincs, a datolya olcsó. – Az olasz vasúton megismerkedtünk egy teljesen hülye amerikaival, kedves kövér mókus volt, és pirulva érdeklődött tőlünk, hogy voltaképpen mit lehet megnézni Firenzében, mert ő is odatart. Történelem tanár egy iskolában, Angliában. Ugyanott öt olasz katona javította az olasz kiejtésemet, az amerikai az angol kiejtésemet, úgy, hogy végül teljesen kiejtettem a fejemet a számon. Nagyon mulatságos volt, mert ők nem tudtak egymással beszélni és mi tolmácsoltunk Balázzsal. De roppant fárasztó is; általában az, hogy Olaszországban mindig ilyen makaróninyelven beszél az ember. Még valami az olaszokról: mondanom se kell, hogy a tartózkodási engedélyünk rég lejárt, és szűköltünk egy kissé, hogy a határon baj lesz. A rendőr kezdett is ordítani, de az egész vasúti fülke pártunkra kelt és rábeszélték a zordon palit, hogy hagyjon minket békén. „Diákok, uram, diákok! Hát hagyja őket futni!” Gyönyörűek az olasz Alpok is.

Karinthy Ciniék még idejében befutottak Rómába, egypár napig egy szobában aludtunk négyen, mert a kollégiumban már egy tűt sem lehetett elejteni. Mi már voltaképpen rég ki voltunk rúgva, csak én még nyavalyáskodtam és nem tudtam utazni. Gondolom, Kardos a haját tépte titkon, hogy ilyesmi előfordul nála, de mi rengeteget vihogtunk. Különben Kardos a végén igazán rendesen viselkedett, látta, hogy beteg vagyok, és minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen. Déry Tiborék egy nappal Ciniék előtt jöttek és Tibor rögtön megkezdte az aknamunkát beugratási ügyben. Felbérelte egy olasz barátunkat, hogy mihelyt Cini megérkezik, hívja fel egy nagy olasz kiadó < s gyeben > nevében a „kitűnő, fiatal írót”, és kösse le egy regényét. Cini eleinte gyanakodott, de olyan halálos komolysággal ment a dolog, hogy símán elhitte. Közben mi elutaztunk, s mindennap várunk valami sötét levelet, amiben Cini fejünkre hányja ezt a históriát, esetleg atyailag közli velem, hogy őt üldözi egy szerencsétlen varróleány a Balázs címéért, mert ikrei születtek Balázs pártfogásából. (Ez már ismert trükk.) – Itt, a francia fürdőkben nagy tapasztalatokat tettünk: elmentünk oda, kizárólag tisztálkodási célból, s a „hölgy” bűbájos mosollyal kérdezte: „Külön, vagy együtt óhajtanak fürdeni? Ó, de hiszen látom, hogy együtt!” S még se köpni, se nyelni se tudtunk, máris betuszkoltak egy kettős, intim fürdőszobába. Hogy mi volt kiírva fínom, diszkrét táblán, a falra, azt le se merem írni. – Ittunk remek szamóca-bort is és holnap megyünk Versailles-be Örkényékkel. Örkény felesége, Angéla, gyönyörű, 18 éves, bájos kisleány, aki angyali nyugalommal tűri a „banda” kissé – hogyis mondjam csak – szabados nyelvjárását. Apropos, nyelvjárás, hallom, Éva megint Csongrádon ül, csak nevelődjék, de azért tanuljon zongorázni is. Írtam Vilónak, Frici bácsinak is írnék, de nem tudom a címét! Vels? És tovább? Szegény kis Friciék! Jönnek Párisba? Tessék megírni a fontosabb rokoni címeket, ahova írnom kell! – Baschnak megírom, hogy ezentúl frankban utalják a Baumgarten-díjamat; ezt ő felajánlotta. Esetleg megkérem Anyámékat, hogy a májusihoz tegyenek hozzá még 300 forintot – de ez nem biztos. Májustól kezdve már Balázs könyvéből is pénzelhetünk. Nincsenek Anyáméknak adósságai a dollárok miatt? Mert akkor persze másképp intézkedem. Borzasztó ez az időbeli elcsúszás! Ott a pénz Rómában, s mi itt nem jutunk hozzá! De mondom, minden megy azért, nem kell aggódni. Évát sokszor csókolom, s anyámnak igen szép fogakat kívánok! Miért dagad az ínye? Csak nem az a nyavalya, ami nekem volt

Sok csókkal, kézcsókkal:

{Ágnes|}

Tessék írni!!!

Kézcsókkal, sok szeretettel

Balázs

Az első oldal kérdéseiről ne tessék megfeledkezni!

Publications

Buda Attila, „Szorong a szívben a világ” Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs itáliai, valamint franciaországi levelezése 1947–48-ból, Táguló körök: Tanulmányok, dokumentumok az Újholdról és utókoráról, szerk. Buda Attila, Budapest, Ráció, 2014, 250–253.