Kedves Barátom,

E hó 19-éről kelt szíves és igen lényegbevágó levelére válaszolok itt; kicsit petyhüdten és fáradtan, eleve is bocsánatot kérek érte. Valóban nagyon kimerült vagyok, és hasztalan próbálom megfeszíteni inaimat, vénség erősebb mint az akaratom. Szomorú párviadal ez nagyon… Dehogyis hiszek azoknak, akik szép szavakkal az öregség dicséretit próbálták zengeni, babérkoszorús fővel a filozófia berkeiben. Amit összehordtak, legfeljebb ha gyenge önvigasztalási kísérlet volt, nem pedig igaz szó. Hazudott Cicero, hazudott Seneca, hazudott Marcus Aurelius, meg a későbbi tanítványaik a századokon keresztül. De hagyján ezt a jeremiádát, amelynek egyébként is se füle, se farka, kutya, kutya farka.

Lényegesnek mondtam a levelét, mert néhány igen komoly kívánságot említ a során. Persze hogy szívesen állnék rendelkezésére, csak az a kérdés, hogyan összeegyeztetni ezt a hajlandóságot a lehetségessel?… Ami az Aristophanes dolgot illeti, nekem csak az Arany János fordítása van birtokomban, se görög, se francia Aristophanesem nincsen. Franciaországban nyilván megjelent ilyen kétnyelvű kiadás, de sem a kiadóját, sem az árát nem ismerem, s így beszereznem is nehéz volna, legalábbis ameddig szobához köt a sokféle nyavalyám. Tudom, hogy az ú. n. Garnier-féle „Bibliothèque Classique”-ben jobbadán minden görög és latin klasszikus megjelent, de csak francia fordításban, az eredeti szöveg nélkül. Mit ér ez a fordítás, nem tudom. De ha az ugyancsak Garnier kiadásában megjelent 8 kötetnyi „Théâtre de Shakespeare” alapján ítélek, hát bizony aligha lehet valami jeles. Ha ezt a Garnier féle Aristophanes-t kívánja, beszerezhetem. Két kötetben jelent meg.

A másik fontos óhaja, hogy Bay-jal beszéljek. Megtenném, szívesen, csak az a bibi, hogy e dermesztő tavaszban, ahol a május hava a február maskarájában lép fel, nem tudok kimoccanni hazulról, úgy fojtogat az asztma. Nem merek találkozót kérni senkitől. Féltemben, hogy nem tudom betartani. Ha valahára az időjárás kissé megemberelné magát! Ne feledje kedves, hogy immár a 80-ik évem felé csetlek-botlok, és hát ilyenkor már nem igen legénykedhet az ember. Hanem meglapul és igen alázatosan lesi, mutatkozik-e valahol egy kis napsugár. Írni M. Bay-nak nem sokat érne. Ha egyáltalán felelne rá két-három udvarias szóval tenné, amivel azonban tapodtatnyit se mennénk előre. Ezzel legfeljebb csak torlaszt emelnék egy későbbi, személyes intervenció útjába, márpedig az élő szó mégis csak hatékonyabb.

Ami a levelében említett egyéb témákat illeti, szegény hazánknak persze súlyos vesztesége, hogy Balla barátunk olasz honpolgár lett. Ámde Mohács óta Magyarország annyi más megpróbáltatást elviselt már, hogy valahogyan talán ezt is kiheveri. Balla nevét a régi Pesti Naplónál valamikor így fokoztuk: „Balla – balláb – két balláb”. Náci barátunk báli tudósító volt a lapnál. A báli referádái aztán olyan cikornyások voltak, rengeteg díszítő jelzővel, babaszobás gügyögésekkel és egyéb, cukros negélyekkel, hogy Nagy Endrét a paroxizmusig dühösítették, Endre néha tajtékozva olvasta fel őket hangosan, a redakció üvöltésekben kitörő örömére. Egyszer aztán Endre cikket írt az egészről a lapba, Ballát karikírozta ki benne. Emlékszem, az volt a cikke címe: „Pfuj, de szép!” Be szívesen olvasnám újra. Talán Balla eltette emlékbe. Balla egyébként igen-igen derék fiú. Boldog vagyok tudni, hogy az olasz állam szép nyugdíjat ad neki. Megérdemli. Sokat tett az olasz-magyar közeledés érdekében. Úgy tudom, a lányát olasz repülőtisztnek adta feleségül, ami kétségtelenül igen komoly közeledést involvált a két fél között. E tekintetben Balla valamiképpen Agamemnon-nal rokon, aki viszont a lányát, Iphigeniát hajlandó volt a görögség oltárán feláldozni. Agamemnon egyébként rosszabbul járt, amennyiben nyugdíj helyett, – igazi atrida sors – neje, Klytemnestra megmérgezte. Márpedig, bármely lerongyolódott is az olasz valuta, megmérgeztetni mégis csak kínosabb vég, mint egy jókora római nyugdíjat húzni. Megjegyzem, Franciaország e tekintetben sokkal liberálisabb, mert 30 évi francia hírlapírás után én is kapok itt egy kis nyugdíjat, még csak fel se kellett adnom érte a magyar állampolgárságomat. Ballának, ha ír, juttassa el, kérem, szívbéli gratulációmat.

Hogy a maga könyve június 25-én kijön Londonban és hogy ez pláne kettős születésnap lesz: a magáé elsőbben, az angol nyelvű kiadásé másodsorban, nagy öröm nekem, pláne ha mentül nagyobb siker kíséri a művét. Amit maga igen derekas humorral „sírfelirat”-nak nevez, kitűnő ajánlás lesz az angol olvasók felé. Anyagi szempontból az angol nyelvterület sokkal hálásabb a franciánál. Az angol középosztályban sokkal többen vesznek és olvasnak könyveket, mint a megfelelő osztályban itt.

Ami már most bennünket illet, éldegélünk csendben. A kert sokat szenved a rossz időjárás okán. A főzelékek nem növekszenek. Elsárgul minden, mert a jeges szél aszalja őket. Feleségem, szegény, meg Simone könnyel öntözi a babokat, zöldborsót, salátákat, de úgy látszik, a növényzetnek nem ez kell, de napsugár. Amiben teljesen igazat is adok nekik. Magam is hasonlón vagyok vele.

Mikor látogat el Eaubonneba? Ha néhanap kis pihenőt engedélyez magának és utazgat, jól teszi. A hét során küldök friss OBSERVER kivágásokat. Sok benne a jó. Én igen szeretem, ideális egy újság, naiv és ravasz, buta és eszes, csúfondáros és ildomos, néha ugyan az orrát piszkálja, de mindig glasszkesztyűs kézzel. Ilyen újságot szerettem volna csinálni én is, ha a sors brutális fordulattal farba nem rúg, kiröppentve onnan, ahova testtel-lélekkel, a szívem minden áhítatával tartoztam. De minek erről keseregni, hiszen maga nálam nem kevésbé tudja, hogy mi ez.

Igaz barátsággal köszöntöm

Adorján Andor

Ezt a f. hó 27-én írt levelemet ma posta visszaszármaztatta, mert bárgyú fejjel Deuil-be adresszáltam Dreux helyett. Sajnos, sajnos, az ilyen kisebb-nagyobb dőreségek naponta történnek velem.