Kedves Barátom,

Legjobb akaratom ellenére se jutottam hozzá korábban válaszolni legutóbbi szíves levelére. Elébb a húsvét, majd a május elseje oly mindenféle felfordulást hozott magával, ami a nyomdai rendet meg a redakciós zárlatokat illeti, hogy valóságos akrobácia kívántatott hozzá, nyélbe sütni a dolgokat. Hozzá még ezek az örökös sztrájkok, hol a vasutak, hol a posta, részéről, ami azt jelenti, hogy a külföldi lapok csak igen rendetlenül jutnak el hozzám ebbe az eaubonnei sivatagba. Na de mindegy, hiszen mindez most már eső utáni köpönyeg. Bár igaz, hogy éppen e héten újra kezdődik ez a hecc. Ámde akkorra a levelem már ott lesz magánál. De hogyan tudom majd e héten végezni a redakciós munkámat, igazán kérdezve kérdem. A „slussz” a redakcióban: szerda este. Erre kedden vasúti sztrájk, szerdán postai, lehet, nem kapok külföldi lapot se kedden, se szerdán. A múlt heti maradékjaimból kell, hogy adjak aktuális anyagot két héttel utóbbra. Művészi teljesítmény. Még szerencse, hogy Az Est-nél jó iskolában voltam. De viszont ez a sok nehézség csak annál inkább megerősít elhatározásomban végleg feladni a munkát. Már nem nekem való ez a sok izgalom, ahol ráadásul még arra is vigyáznom kell, hogy friss legyek, mert máskülönben ugyancsak hamar széjjeltépnének a redakcióbeli, nálam annyival fiatalabb és mohóbb ifjú tigrisek.

Herczeg Ferenc még annak idején „sakál”-oknak nevezte az ifjonti hírlapírókat. Boldog idők, amikor még sakálok voltak, vagyis ártalmatlan üvöltők az éccakában, akik is legfeljebb ha a dögnek estek neki. Ma, aranyom, tigrisek, kegyetlenek és falánkok, vérszomjasok és még csak meg se ölik elébb az embert, hanem legszívesebben elevenen falják fel… Hát, mondom, igen el vagyok szánva demisszionálni és elvonultan itt csendben olvasgatni az ifjonti olvasmányaimat, Homertól Cervantesig, aztán majd meglátjuk a többit. Úgy örülök eleve a gondolatnak, milyen boldogság lesz elővennem Apuleius Aranyszamarát meg a Daphnis és Chloe-t, ami még mint pikantéria is kedves. A régi görögök nem unatkoztak, házhoz szállítva kapták a Strep-tease-t.

De azért kissé mélabússá is teszen a gondolat, végleg letennem a lantot. Egy kicsit mintha magamat temetném. Rettentően bevette magát vérembe ez a kedves vírus: írni. Leszoktam a dohányzásról, leszoktam a sóról, a vajról, meg mi mindenről még, de az írásról lemondanom mindennél nehezebb lesz: önmegtagadás, ön cáfolat, öngyilkosság. De ha egyszer nem bírom már az iramot? Marad vigaszul, kendőt lobogtatnom a tovarobogó idők felé, jómagam meg lassan-lassan visszafordítani tekintetemet a múltba, már ami maradni méltóztatott bennem belőle. Kedves árnyakat fogok idézni magam köré, vajon méltatnak-e majd rá, hogy fellátogassanak hozzám a sírjuk mélyéről?

Mindezekből láthatja, micsoda vigalomban töltöttük a húsvétot, hogy az idevágó kérdésére feleljek. Jobbadán csak úgy töltöttük, mint az egyéb vasárnapokat. Nem volt vendégünk, madár se jár felénk. Dolgozgattunk, én itt a masinám fölé hajolva, feleségem meg Simone pedig ki a konyhakertben kapált, ki a tyúkokat etette, vagy a gyümölcsfákat tisztogatta.

Gyümölcs ez idén rengeteg ígérkezik, ha ugyan holmi szeszélyes jégeső nem tiporja le az egészet. A fagyosszentek baj nélkül múltak el; holnap, hétfőn lesz az utolsó: Bonifác. De mivelhogy Bonifác annyit jelent, hogy „jót tegyél”, hát remélem ez a szent már csakugyan nem lesz ez idén ártó. A fagyos szentek után aztán majd csak eljön végre-valahára az autentikus tavasz. Egyes fák, például az akác még mindig igen tartózkodó, egyetlen rügye se jelentkezik még, nem hogy levele. Mondhatnám úgyis, hogy az akác a Természet Tudományos Akadémiájának nem-levelező tagja. Az ú. n. „robiner” is. (Nem tudom mi a magyar neve, nálunk sose láttam otthon ezt a fajta fát, még csak itt ismerkedtem meg vele.) Viszont ha egyszer jön a meleg, szinte kirobban. Egy-kettőre olyan vimmerlijei támadnak, mint egy 16 éves diáknak; két nappal utóbb a vimmerliből óriási furunkulus lesz; még egy nap: a furunkulus kifeslik és szinte lövődik ki belőle a fürt, a levél, a friss ág, az egész valami olyan különös fenomenológiával (hogy Hegel szavát idézzem), mint valami szökőkút, egy fontaine lumineuse, Versaillesban, a királyné születése napját ünnepelendő.

A madarak: bűvösek. Tagadják, hogy hideg van. Csicseregnek, tojnak és költenek. Szóval minden tekintetben jó példával járnak elől.

A városban nem voltam benn október vége óta. De ha valahára megint melegebb idő jár, ígérem, elmegyek a maga ügyében André Bayhoz. Addig is, ide mellékelem a Basler-National Zeitung egyik oldalát április 21-éről, a maga tárcájával benne Pascal-ról. Ha talán nem látta volna. És elküldök majd hétfőn egy friss paksaméta OBSERVER-t. De ismétlem, amit megjelöltem benne, a jel nem magának szól, de nekem, hogy majd éjjel az ágyamban olvassam, mert napközben nem volt érkezésem. Igen könnyen meglehet, hogy amit így magamnak megjelöltem, magát egyáltalán nem érdekeli.

Egyébként sok mondanivalóm most már nincs is. Megvagyunk. Éldegélünk különösebb baj és gond nélkül. Az egészségi állapotom szörnyen hanyatló, de azért egyenletes lélekkel (aequo animo) viselem, amit a sors rám mér. Remélem, nemsokára ellátogat Párizsba és kiszalad ide hozzánk is. De ha erre nem jut ideje, hát értesítsen idején és ha csak lehet, ha csak rendes idő jár, úgy hogy nem gyötör az asztma, benézek a városba, találkozni magával.

Mindenképpen hadd köszöntöm itt az egész házam népe nevében igaz és szerető barátsággal.

Adorján Andor

Bocsássa meg a sok hibaigazítást. Romlik a látásom, innen hogy gyakorta helytelen billentyűt ütök meg, sok zongorista módjára.