Kedves Barátom,

Legutóbbi szíves levélkéjére szerettem volna forduló postával felelni, de sajnos nem volt érkezésem a sok munkától. Jobbadán csak vasárnaponként meg hétfőn jutok hozzá a magánlevelezésemet intézni, mert a többi napon vagy az idegen újságtengerben fuldoklok, – bár régi szabadúszó volnék, vagy mi, – aztán meg az anyagomat kell összeválogatnom és kellően elkotlani felette, végül meg jön a legrosszabb: kelletlenül elkezdek dolgozni, firkálni. Szent isten, milyen fájó és fogyatkozó meggyőződéssel!

Fájdalom, mindhárom tevékenység mind nehezebbemre esik. Hasztalan próbálom áltatni magam. A rengeteg újság-olvasásba valósággal belebutulok. Néha rajta kapom magam, hogy az eszem régen másutt kalandozik, gépiesen olvasok, anélkül hogy olvasmányom tartalmát is asszimilálnám. Ez még a jobbik eset, ha rajta kapom magam. Mert az is megesik, nem veszem észre a hiatust, és vagy félórája olvasok már gépiesen, anélkül hogy tudnám mit. A munkám eklektikus része is bajos. Megesik, hogy amit érdekesnek találtam, nem vág össze az újságok véleményével, vagy netáni érdekeivel. Meg aztán én a csontjaim velejéig federalista vagyok. Egyedül egy egységes európai federációban látom az utat, az igazságot és az életet (A lapjaim meg vad ultranacionalisták). De a legkínosabb számomra a fizikai munka, a megírás. Hiába, nagyon érzem, hogy vénhedek. Két ízben már a demissziómat is beadtam, de mindkét ízben refuzálták. Érek-e még a redakciónak valamit? Vagy inkább csak tisztességből és kegyeletből tartanak, mint valami öreg bányalovat, amelyik már a vágóhídnak se kell?

Bocsássa meg ezt a kissé hosszadalmas, sőt illetlen lírai kilengésemet. Nem készakarva tettem, hanem csak úgy mint amikor néha-néha holmi nehéz sóhaj szakad ki az ember melléből. Kedves Barátom, már a közel 80 esztendőm veti rám az árnyékát és ebben a korban már csak az akasztott embernek van még kedve bokázni, ha ugyan a szél érdemesnek tartja még kicsit megtáncoltatni.

Soraiból tudomásul vettem, hogy az olasz lapokat hiába küldeném. Kár. Mert úgy nézem, ezekben találna leginkább anyagot. Olyan intelligensek, olyan sokfelé nézők és olyan alapos felkészültséggel. A német újságokból nem lenne sok haszna, hiszen nem jelentheti Dreuxből Münchenbe azt, amit ők ott helyben már olvastak a tulajdon lapjaikból. Esetleg a svájci újság még használható a maga szempontjából? Ha találok benne magának valót, majd továbbítom. Egyébként aztán csak az OBSERVER marad, meg tegnap előtt küldtem egy paksamétát. E hét végén kap majd egy újabb tömeget. Az AUX ECOUTES-nak nem látná hasznát, arról nem is szólva, hogy a lap egy új Leonidas módjára hazafias és nacionalista. A hollandi és a skandináv újságaimmal semmire se menne, ha ezeken a nyeleken nem olvas.

Mi van Stock-kal? Kapott-e választ? Elküldte-e nékik a regényét? Ha majd egyszer igazán itt lesz a tavasz és bemegyek a városba, meglátogatom M. Bay-t, hogy lehetőleg élőszóval vigyem elébbre a dolgot, bár persze nem vagyok elég hiú hozzá azt hinni, az intervenciómnak lenne majd igazi súlya.

A tavaszt egyébként is igen türelmetlenül várom, közben egy és más egyéb izgalommal kell beérnem. Bombarobbanásokkal és hasonló egyebekkel. Az ember már-már ki se mer menni az utcára. Azt tudja, úgy-e, hogy az Aux Ecoutes-nál is volt egy jókora Plastique-robbanás, meg külön a felelős szerkesztőnk lakásán is, – szegény ember majdnem a feleségét vesztette. A robbanás ízekre tépett egy fauteuil-t, amelyről a szegény asszony két perccel korábban kelt fel, hogy kinézzen a konyhába. Sose hittem volna, hogy ebben a drága országban efféle borzalmak történhessenek. Ezek a vaktában való robbantások, öldöklések, ahol annyi ártatlan lélek lesz a mások elvakultságának áldozata. Néha az az érzésem, hogy a történelem most utólag próbálja valahogyan a német kegyetlenségeket igazolni: lám ti se vagytok jobbak náluk, sőt még ádázabbul vagytok gonoszak, mert ők legalább arra hivatkozhattak, hogy mint ellenség járnak el egy idegen nemzettel szemközt. Holott hogy franciák egymás közt és egymás ellen járjanak el ily elvakult fanatizmussal, sose hittem volna. Még most se tudom képzelni, vagy pláne hinni. És a szememet dörgölöm, talán csak rossz álom az egész.

Na, nem untatom tovább az óbégatásommal. Remélem, nem sokára ellátogat Párizsba és módom lesz találkozni magával, ha már Eaubonneba elrándulni nincsen ideje.

Igaz barátsággal köszöntöm, a viszontlátás reményében.

Adorján Andor