Kedves Barátom.

Minapi gyors és igen lekötelező levelével kapcsolatban volna egy-két pót kiegészítő megjegyzésem. Nevezetesen ami azt az én megelőző kijelentésemet illeti, hogy Molnár sose hazudott, persze nem szabad a szó szoros értelmében venni. Persze hogy hazudott ő is, ha éppen kellett. Vagy netán akkor is ha ezáltal, a más rovására, a tulajdon igazán fölényes elmésségét csillogtathatta meg vele. De egyáltalán, elképzelhetünk-e költőt, vagyis a fantázia emberét, aki akarva, akaratlan ne hazudna, ha másért nem, mert hogy így kell aláhúznia a mások számára, ami közlendője van a számukra és amit nem mindenki kapiskál egyforma könnyen. Az adott esetben Bródy és Molnár között az a lényeges különbség, hogy Molnár nem l’art pour l’art hazudott, vagyis nem azért hogy hazudjon, holott Sándor bá’ bizony ezt tette: l’art pour l’art hazudott és e tekintetben igazán művészi tökélyre emelte a hazudozását. Molnár, ha hazudott, tudta, hogy hazudik és persze távol volt tőle hinni ezt a kis fondorlatát. Holott Bródy öntudatlanul hazudott, a hazugság kedvéért és abban a pillanatban, úgy hiszem, hitte is, amit füllentett. Kedvét lelte benne, élvezte, mint madár a dalt, mint pap a tömjénszagot, mint dáma a bókot és gyermek a csokoládét. Molnár, ha hazudott nyilván okosan hazudott, valami cél szolgálatában, Sándor bácsi ellenben sose törődött az ilyen csekélységgel, amilyen a célszerűség, sőt mondhatnám, mentül céltalanabb volt a dolog, annál szebben, meggyőzőbben, mélyebb zengzettel hangzott el a nagyot-mondása. Van egy francia mondás, a romantikusok voltak a szerzői: „Qu’importe le fait si le geste est beau!” mondták, ha szemükre lobbantotta a kritika a regényük, vagy a drámájuk lehetetlen túlzásait. Így az igaz hazug is fölénnyel felelheti: „Qu’importe le véracité, si le mensonge est beau!”

Hogy Vojtinát idézi, mulattat. De Arany János előtt mindezt már Boileau is megírta és mindkettejüket messze megelőzően Horatius, mint az összes Ars Poetica-k ükapja. Arany János egyébként utal is, amikor idéz belőle egy sort, azt a bizonyos „mendacem opportet esse memorem”-et. Ezek Horatius szavai.

Ha mindehhez még hozzáteszem, hogy köszönettel nyugtázom a visszaszármaztatott lapkivágást, azt hiszem, e téma végére pontot is tehetünk.

Más: André Bay nem felelt. Furcsállom, de mást aligha tehetek. Ha tavasz jöttével egyszer berándulok a városba. Ellátogathatok Stock-hoz, ha maga is jónak látja. Lesz-e célja? Sancho Panza, akinek minden adott helyzettel kapcsolatban van egy tömeg közmondása, többek közt azt is említi, hogy „Szamarat, ha nem szomjas, nem lehet megitatni” és hogy „A bikát erőszakkal se lehet megfejni”. Persze eszem ágában sincs Bay urat, akár szamárnak nézni, akár bikának, de annyi biztos, hogy ha nincs kedve felelni, hát nem felel. Nyilván neki is van egy közmondása, például hogy „hallgatni arany, beszélni ezüst, írni papír!”

Ami a Voice of America-val kapcsolatos kivágását illeti, készségesen vagyok szolgálatára. Én az Aux Ecoutes jóvoltából egész sereg idegen lapot kapok. Szívesen vágok ki belőlük magának cikkeket, amelyekben valami jó témát látok. Persze nem arról van szó, hogy ezek plagizálására ösztökéljem, de elképzelem, hogy az olvastuk magában is sok minden gondolatot megmozgat. Nem tudom mely nyelveken ért? Kapok svéd, dán, német, olasz, svájci német újságokat, meg aztán a londoni OBSERVER-t és a Times irodalmi supplementjét. E mai levelemhez mutatóba, mellékelek pár ilyen újságkivágást, talán egyik-másik termékeny reakciót vált ki magánál. Viszont ha céltalan ez az ilyen küldemény, írja meg, egyáltalán nem sért meg vele.

Ha kívánja, az AUX ECOUTES-ot is elküldhetem ké hetente, de azzal a kéréssel, juttassa vissza, mert különben hiányoznék a kollekciómból. A lapnál nem érhetném el, hogy szabad példányt küldjenek magának. Ez náluk elv. A Bibliothèque Nationale-on kívül senki se kap tisztelet plédányt. Paul Levy-nek az volt az elve, ő is megfizeti a munkatársakat, semmi ok, hogy ezek, ha olvasni akarják a lapot, elő ne fizessenek. A maga számára a javaslatom az volna, kéthetente el küldök magának így két számot, maga aztán a hónap végén visszaküldi nekem az így felgyűlt számokat. Aláírja-e?

Végül ami azt a kérdését illeti, melyik volna a jobb cím, az angol nyelvű „Egy nap Budapesten” (Un Jour à Budapest) számára, engem nem ragadtat el sem az „A room in Budapest”, sem a „Solemn day in Budapest”. Megjegyzem a francia cím is kicsit kétértelmű volt. Úgy kellett-e érteni, hogy a 365 nap közül jó véletlenre kikap egyet, mint valami pars pro toto-t, mert a másik 364 is olyan mint ez az egy. Szóval mutatóba, íme egy. De érthető ez az „un jour” úgyis mintha valami időhatározó lenne: „egy napon, Budapesten” Azt akarja-e mondani: a day like others, in Budapest, vagy ellenkezőleg, ki akar emelni egy bizonyos napot, mint a többitől különbözőt és mint valami különösen ünnepélyeset: A holiday in Budapest? És egyáltalán hangsúlyozni kívánja-e a címben, hogy Budapestről van szó, ebben a megtipródott mártír-városban? Holiday in Budapest vagy netán A Budapestian holiday? Kérdem magamban másrészt nem volna-e jobb valami festőibb cím, alcímmel, amely megmagyarázná hogy Budapestről van szó. Például valami efféle: Letiport város, (Trodden Town) és alatt „a Budapest novel”. Nehéz ez ügyben tanácsolni, mert a szerző egyedül illetékes eldönteni, mit is akar a címben röviden és markánsan kifejezni? A fennebbi utalásomban a „Trodden” esetleg más igével lenne pótlandó, teszem azt „trampled”. Mit talál jobbnak: eltiprott várost-e, vagy a letaposott várost? Töröm a fejemet, de bevallom, nem tudok mit tanácsolni mást, mint azt, hogy az önnön ösztönére és ízlésére bízza magát.

További értesítései vártában, igaz barátsággal köszönti,

Adorján Andor