Kedves Barátom.

Köszönöm gyors válaszát, örömöt szerzett vele, még ha a hírei nem is mindenben kielégítők. Úgy szeretném csakugyan, ha mindig az élet napos oldaláról írna nekem. De hát ezekben a zord időkben kinek adatik meg ez a kiváltság, akár ilyen leveleket írhatni akár ilyen leveleket kapni.

Ehhez a mai episztolámhoz csatoltan megint két mellékletet talál. Az egyik: a Monsieur André BAY-hoz intézett újabb levelem mása, a másik meg a maga egy újabb tárcája Basler Nachrichtenben, ahol úgy látszik, szívesen falják magát.

Ad 1. BAY nem válaszolt. A sietsége, úgy látom sokkal kisebb, mint amikor ő kér tőlem szívességeket. Bay? Nem baj. Talán e második levelemnek több fogantja lesz. Ha meg nem, talán tavasz jöttével helyre áll ez a mostani nehéz lélegzésem, úgy hogy kimerészkedek az utcára. Ez esetben taxin majd elvitetem magamat Stockhoz és élőszóval interveniálok megint. Kár, hogy most ilyen nyomorult állapotban vagyok, amikor nem merek messze menni az aerosol apparátusomtól, amin át a lélegzést végzem, ha nem megy másképpen.

Ad 2. A tárcája mulatságos: egy régi Molnár-anekdota, igen ügyesen, sőt elegánsan elbeszélve. Mégis, ajánlanám, ezt a művecskéjét most pihentesse pár hónapig, mert éppen vagy két hete, a hamburgi DIE WELT című lapban idézte egy cikkíró, a Molnár nevének idézésével és a humor lényegéről értekezvén. Az egész értekezésben ez volt a legjobb. Ki is vágtam anyagul hozzá, ha valamikor hozzájutnék írni Feriről: ami régi tervem. De jutok-e majd hozzá? Nem igen remélem, kivált ha így romlik az egészségem és vele a kedvem.

Hogy fordító körül meg van akadva, nagyon bánom. De talán nem volna nehéz pótlást találnia Klein helyett. Érdeklődje meg például Bécsben Alexander von Sacher-Masoch címét. Bécsi író, kinek egész szépen közlik írásait a németországi újságok. És a cikkeiből úgy látom, hogy Magyarországon, magyar iskolában nevelődött fel, magyar huszárezredben is szolgált, tehát kétségtelenül jól bírja a két nyelvet. De hát rajta kívül is nyilván sok másik akad a bécsi redakcióban, meg amikor annyi magyart vetett ki a sors Svájcba, Németországba.

André Király-nak, magán keresztül, minden jókat kívánok mindenekelőtt pedig, hogy Dreux városa jobban jutalmazza. Mi itten 300 frankot fizetünk óránként egy kertésznek, aki egy-egy pihenő szünetét váltig arra használja, elpéldálózni vele, hogy a Mirabeau-kórházban 400 frankot fizetnek állítólag a kertészeknek óránként. Legalábbis a kertészek ezt állítják. Amire azt feleltem neki, hogy semmi kifogásom ellene, ha ő viszont azt mondja nekik, hogy én meg 500 frankot fizetek neki.

Amit a drága feleségével meg a húsvéti ebéddel kapcsolatban írt, mélyen meghatott. És eggyel többször lebben elém e feledhetetlen földi alakja, ezúttal újabb glóriával a feje körül.

Érzem, mélyen és fájdalmasan érzem, micsoda igazságtalanság történt magukkal, amikor kettejüket elválasztotta egymástól a sors. Látja, valahogyan én is így vagyok vele és az álmatlan éccakáim egyik forró imádsága, hogy engem szólítson magához elsőnek az Úristen, merthogy könnyebb lesz a halált elviselnem akár százszor, mint akár csak egyszer is társtalan maradni itt ebben a környezetben vagy akár másutt). Huszonegy éves voltam, amikor a feleségemmel egybe kerültem, most a 80-ik évembe lépek. Közel 60 esztendeje áld vagy ver bennünket az élet és a sors. Ilyen mély gyökeret kitépni: gyilkosság, ha emberről van szó, ha nemes palántáról.

Most egyébként nagy bosszúságom van. Akiknek a kastélyt életjáradék ellenében eladtam, nem tudnak fizetni. Ez azt jelenti, hogy pillanatnyilag 1,2 milliótól esek el évente. És éppen akkor amikor a lapoknál be akartam szüntetni a munkámat, egy kis pihenőt megadni még magamnak 60 esztendei ilyen konok és nehéz munka után. Ez azt jelentené, hogy egyidejűleg mindkét jövedelmi forrásomat veszteném, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak, tekintve, hogy 4 emberről kell gondoskodnom, a kutyákról, macskáról nem is szólván. Hát egyelőre megmaradok a munkánál. Ami pedig a járadékot illeti, kénytelen leszek perlekedni, amit utálok, és ha az illetők nem fizetnek, vissza kell hogy vegyem a kastélyt, amit pláne nem szívesen teszek meg, mert örültem, amikor megszabadultam ettől az igen szép, de igen terhes valamitől, az ő 24 szobájával, pláne a mai időkben, amikor már nem tudok 2 cselédet tartani, mint hajdanán. Fogalmam nincs még, hogyan kászálódok ki ebből a históriából. A közjegyzőm majd segít persze, de nem tud fogadni péntek előtt. Nem tagadom, ez az egész história eléggé bosszant és sokat foglalkoztat! Annál inkább, mert a feleségem előtt persze titkolnom kell a valóságot. Na, majd csak elmúlik tőlünk ez a keserű pohár is. Ha Hitlert megúsztam, megúszom ezt is. Úgy látszik, hogy akik a járadék stipulációval megvették a kastélyt, bizton számítottak vele: 6-7 év alatt majd csak elpatkolunk. És most ők vannak talán felbőszülve ellenünk, hogy még élni merünk, ami az ő szemükben csalásnak számít. Furcsa világ! Ki a csaló, ki a megcsalt, sose lehet tudni. Elővigyázatból, talán ezért, hogy a jó házastársak kölcsönösen felszarvazzák egymást. Így egyik se csaló és egyik se megcsalt, vagy legalábbis egyforma mértékben, ami mindig vigasztaló valami.

Értékes idejét kímélendő, ezzel a conjugalis természetű szemlélődésemmel be is zárom a mai aktuális mondanivalómat és igaz barátsággal melegen köszöntöm.

Adorján Andor