Kedves Barátom,

Mint látja, a szokott sietséggel felelek tegnap érkezett és valójában régóta nélkülözött szíves soraira. Konok hallgatása nemcsak hogy meghökkentett, de mindenféle kétséget támasztott fel bennem. Mi baj van, mi történt? Beteg lenne talán? Mi se könnyebb mint tudatni velem. Elutazott talán valamerre és el akar húzódni a világtól? Vagy balzaci hévvel vetette a munkába magát? (Balzac ilyenkor napokig még csak meg se mosakodott, annyira elfogta a munka láza). Vagy netán untatja a velem való meddő levelezés? Mint látja, a találgatások és hipotézisek dereglyéjén hányódtam. Hónapokig tartó némaság után végül megjött a levelezőlapja Belgiumból, Vilvoorde-ból, amelynek duplán megörültem. Részint mert hírt hozott maga felől, másrészt meg mert volt ennek a kártyának egy igen-igen kedves részlete. Egy kis utcácskát mutatott a végiben egy aranyos kis falusi templommal és toronyórával. A toronyóra pont 3/4 ötre állt, (hogy reggeli vagy délutáni 3/4 5-re sajnos nem tudom megállapítani, de az a gondolat, hogy az óramutató nem mozdul és hogy Vilvoordeben így állandóan 3/4 5 óra van, ez a tünet, ez a jelenség valóságos elragadtatást keltett bennem. Istenem, milyen jó is lenne, ha valahára megállana a rohanó idő. Ha a sodra megkímélne bennünket. Ha többé semmi nem mozdulna. Ha békén maradna meg a világ. Látja, milyen kevés elegendő nekem ahhoz, hogy nekilendüljön a gondolatom és elvigyen tudom is én miféle Utópiák felé túltéve Moruson és Saint Simon-on, Fourier-n és Cabet-n meg még hány más álmodón. Hunyja be egy pillanatra a szemét és képzelje el, hogy egyszeriben megállt volna széles e világon minden óra, minden idő, minden ami efemer. A gyerekek gyerekek maradnának, az öregek nem halnának meg, a menyasszonyok megőriznék illúzióikat, (a vőlegények is), a szeretkezőkre nem szakadna rá a kielégültség keserve stb. stb.

Amióta nem volt hírem magától, velem nem sok történt. Egy és más nyavalya, amin pillanatnyilag segített derék orvosunk. A lapjaimnak még mindig dolgozok, de ez év végével feltétlen beszüntetem, mert már igen érzem a nyűgét és a fáradságait. Májusban elmúltam 78 éves és már a tisztesség és a szemérem is parancsolja, hogy a vénségemmel ne álljam útját a fiatalabbaknak. A kenyerem meglesz így is, (ha sokkal több nem is), és elvégre 58 esztendei kemény munkára nézek vissza. Hogy mivel töltöm majd az időmet, nem igen tudom. Sokat fogok olvasni, bár a szemem is könnyen elfárad, írdogálni is megpróbálok majd, de majd csak drága anyanyelvemen és a szívem szerint, anélkül hogy idegen nyelvtani szabályok gondja is nehezednék rám. Mint a hal a vízbe, úgy kívánkozok ebbe az én édes és egyetlen igazi médiumomba, ami a magyar anyanyelvem. Talán tudok még valamit összehozni. Nem holmi Emlékiratokra gondolok, de szeretnék mesélni a régi PESTI NAPLÓ-ról, amelyen én még a Deák Ferenci hagyományait is ismertem. Olyan fene öreg gyerek vagyok és olyan ifjontin kezdődött szerelmi viszonyom a régi Pesti Naplóval, ifjabb Ábrányi Kornél és utóbb Neményi Ambrus vezetése alatt. A messziről biztatón lengedezik felém a Neményi Ambrus szakálla, a nemzeti függetlenségünké távoli és elfeledett zászlaja. De jut eszembe, mit érdekeli ez magát, – bocsánat a fecsegésemért.

Házam népe körül minden rendben. A veteményes: gyönyörű. A sok káposzta, karalábé, tök, zöldbab, kukorica, répa meg egyéb csupa ígéret. Sőt több: valóság, mert esszük is. Még krumplink is volt jócskán, hagymáról nem is szólván. A gyümölcs kissé gyérebb volt, mint máskor. Ez évben a fák kis szabadságot kértek, pihenőre volt szükségük. De azért a feleségem már befőzött vagy 100 üvegnyit, talán többet is, úgy hogy egy kis hasmenésért még nem kell a szomszédhoz fordulni segítségért. Gigi, a kutya is kiváló buzgósággal teljesíti a kutya kötelességeit sőt túlnan ezeken szinte sztahanovista dühvel vakarózik, ha épen rájön.

Vendégem nincsen soha, a városba se járok be, mert igen fáraszt. Jobbadán csak a kertben sétafikálok és a fákkal próbálok párbeszélni. De olyan fennen hordják a fejüket, hogy alig hallom a szavukat és inkább csak találgatni próbálom, mit is mondtak? Ilyenkor a megboldogult édesanyám jut eszembe, aki idős korára merő süket lett, de ezért úgy tett, mintha hallaná a rádió muzsikáját és hogy jobban megtévesszen bennünket, a fejével bólongatott, mintha a zene taktusa igazítaná, a zenéjét, amit képzelt, mialatt mímelte, hogy hallja. Én a fákkal vagyok így. Teszek, mintha hallanám és érteném a szavukat, holott csak a sajnálkozásom szavát hallom: milyen kár lesz végleg kisétálnom ebből az itteni Paradicsomom-ból.

Halász nemrégen járt itt, talán másfél hónapja lehet.

Amit a munkásságáról ír, igazán lelkes örömmel vettem tudomásul. Boldog vagyok tudni, hogy a munkakedve töretlen és abszolút biztos vagyok benne, hogy „be fog futni az Óceánba”. Az ideál, amiért dolgozik, sokszorosan megérdemli. Már igen türelmetlen vagyok olvasni valami újabb munkáját. Ha még annyiszor írja is át: szeresse, amit csinál.

Remélem, nem sokára viszont látjuk és ebben a hiszemben is küldöm itt a mindannyiunk szerető és meleg üdvözleteit. Jóbarátja,

Adorján Andor