Kedves Barátom,

Vártam látogatását múlt vasárnap, de hát hiába. Sajnálom, hogy nem vette erre felé az útját. Szíves értesítése még csak kétnapi késéssel, kedden reggel ért ide. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy időközben még mindváltig vártam. Vasárnap öt óra felé kezdtem ráeszmélkedni, hogy ezúttal máskorra marad a vizitje. Hozzá tenném, hogy szegény feleségem betegeskedése ellenére egyáltalán nem zavart volna a jövetele. Na de hát már most mindez csak elmúlt esőnek való köpönyeg.

Köszönöm jókívánságait, amiket persze tetézetten viszonozok. Olyan nehéz időket élünk, fejünk felett annyi a megpróbáltatás, a mindenféle bizonytalanság, hogy elviseléséhez még a csőstül ömlő sok jókívánság is kevés. Nem vagyok pipogya természet és rendszerint bízni is szoktam magamban, mégis, ma annyira cseréplábon jár a világ és úgy tobzódik az esztelenség, hogy nem csoda, ha a magam fajta aggastyánnak néha inába száll a bátorsága és inkább strucc módjára homokba dugja a fejét, semmint szembe nézni azzal a sok ádázsággal, amely úton-útfélen leselkedik reánk. Ha nem is a kísértés, de a sok veszedelem, Szent Ágostonnal szólván, mint a bömbölő oroszlán settenkedik körülöttünk és keresi kit felfalni.

Ilyen veszedelem ez is, ami a szegény feleségemre támadt rá. Hetek óta kisebb-nagyobb bajai vannak a gyomrával, étek-undorai, rendkívül nehezen nyel, a szája száraz, nem nyálazik stb. Hetek óta kezeli az orvos. Végül, most, kérésemre röntgenezték is, 15 felvételt csinált egy gyomorspecialista, de nem talált semmit. Én már a legrosszabbtól tartottam: fekély, vagy pláne rák, de mindennek semmi nyoma, sehol a legkisebb lézió a nyelőcsőben, torokban, gyomorban, sehol a legkisebb daganat. A specialista szerint is merőben idegességről van szó és talán egy csekélyke sav-túltengésről. A vérnyomása direkt ideális:14 – 7. Most újféle oltásokat kap, meg új szereket. De változatlanul étvágytalan és felül rá igen dietétikus koszttal kell beérnie. A sok baj és rémület igen megviseli szegény teremtést és annál inkább, mert nagyon dolgos, energikus természet. A kénytelensége, nyugodtan, dologtalanul maradni még jobban idegesíti, mint a kínja. Nagyon bajos, nagyon nehéz helyzet ez, aminek gyötrelmes voltát még súlyosbítja a hyperszenzibilitása, az ingerlékenysége. Mindebbe felettébb nehéz beletörődni, de ha muszáj. Azt hiszem, kevés gyötrelem van nagyobb, mint ez: tehetetlenül nézni a más szenvedését, aki a szívünknek kedves, és akibe beléágyazódott, 56 éven keresztül, a tulajdon létünk az ő minden örömeivel, reménységeivel és hitével.

A két orvos ígéri, hogy talpra állítja a beteget, én meg közben tűnődök, mi a jobbik eset: ha az orvosok nem lelik semmi baját, de a beteg szenved, vagy ha már szenved, de legalább tudják mitől és, ez adott esetben azt is, mi ellene a teendő? Akár így, akár úgy nehéz gonddal lépem át az új esztendő mezsgyéjét.

Örülök tudni, hogy a hónap derekán megint elrándul Párizsba, talán hogy akkor kicsit felettem is kiderül az ég. Minden esetre elhatároztam, hogy még hat hónapig dolgozni fogok a lapjaimnál, részint mert ez legalább valamelyes diverziót hoz a gondolataimba, részint meg mi tagadás, mert elkél, ami pénzt ezzel még megkeresek. És, mondom magamba, ha az isteni kegy megadta nekem ezt a képességet, hogy 78 éven korom ellenére még tudjak dolgozni, idegen országban, idegen nyelven, hát nagy hálátlanság volna részemről, ha nem élnék a Gondviselés felbecsülhetetlen kegyadományával.

Ezeken a lamentációkon túl semmi különös jelenteni valóm nincs ezúttal, hanem ha megismételnem a jókívánságaimat.

Tisztelő és igaz barátja

Adorján Andor