Ezúttal nem siettem válaszolni szíves, legutóbbi levelére, már csak azért se, hogy legalább szusszanásnyi időt hagyjak magának. Meg aztán valamelyest illendőség is parancsolna, hogy hasonló időtávval feleljek, mint maga, nehogy a túlságos sietségemmel zavarba hozzam, mert hiszen még rápirításnak nézhetné. Persze, igen jól megértem, ha a dreux-i magányosságában nem sok jelenteni valója akad, vagy pláne ha úgy megmerül a munkájában, hogy kiszakadni nem akar belőle… Mindenesetre, igen megörültem nehezen várt levelének és külön is hadd köszönöm, hogy ilyen meleg érdeklődéssel van, ami a testi nyomorúságomat illeti.

Hát, ami ezt illeti és amit az orvosom tiltakozása ellenére régen gyanítok, szépen kifejlett angina pectoris-om van, szívszorongásom szívkoszorú zavarokkal; istenem, az ember nem lehet büntetlenül 78 éves, pláne olyan zivataros ifjúság után, mint volt az enyém, meg ami lelki megpróbáltatáson estem át a két világháború (kivált a második) során. Meg aztán persze nem volt a számomra gyerekjáték az se, idegen földön, idegen nyelven való irka-firkával megkeresni a napi kenyerünket. Nem azt csudálom, hogy a szívem megérzi ezt a sok kemény tusát, de azt, hogy állta eddig és nem mondta fel régen a szolgálatot. Valószínűleg annak köszönhetem, hogy vagy 35 éve lemondtam a dohányzásról, meg hogy mindenképpen igen mértékletes vagyok. Múlt szombaton alaposan megköpölyözött az orvos: a vérem olyan feketén bugyborgott elő, mintha tenta volna, öreg és megsűrűlt. Nem lélegzek elég mélyen, nem szívok be elég oxygént. De nem tudok mélyen lélegzeni, merthogy tüdőtágulásom van. De hagyjuk ezt az unalmas témát. Kaptam orvosszereket, szedem is őket, a többiről majd döntsön az Úristen meg a sors. „Sors bona nihil aliud”, tartotta Zrínyi Miklós a költő és a költőknek mindig igaza van.

Zrínyi-vel kapcsolatban jut eszembe, hogy egyik minapi levelében, a maga Voyage-jának epikus érdemeiről szólva, éppen a Zrínyi époszt említettem, hallom hamis cím alatt, mint Szigetvár Ostromá-t. Alig hogy postára adtam levelemet, eszembe ötlött, hogy a memoriám cserben hagyott, (ami sajnos mind gyakrabban esik meg velem) mert hiszen Szigeti Veszedelem a helyes cím. Maga azóta, gondolatban nyilván reparálta a tévedésemet és önkényt megértette, kitalálta, micsoda pillanatnyi konfúzió hatása alatt kevertem össze a Murányvár Ostromá-t a Szigetváréval. A Murányvár Ostromának édes jutalma volt: Széchy Katalin, a Szigetvárénak talán még édesebb az a száz-száz arany, amivel Zrínyi Miklós, a szigeti hős, mindenik zsebét megrakta. Vajon ki örült meg jobban: Illésházy-e a Katalin kezének, vagy az a janicsár, aki Zrínyi mindenik zsebében száz aranyat talált? A történelem tele van ilyen megoldatlan problémákkal.

Örömmel olvastam a Literay Supplement kitűnő kritikáját, sőt azon a ponton voltam, hogy megküldjem magának. Teljesen egyetértek a maga megjegyzéseivel, amikkel úgy a Tat kritikáját kíséri, mint ezt az angolt. De viszont belé kell törődni, hogy minden kritikus a maga szenzibiltását és elfogultságát hozza magával és elég ritka az olyan, aki a tulajdon személyiségétől elvonatkozottan tud megmerülni a máséban, szerzőében, éppen és úgy venni mint egy univerzumot, amit nem vet egybe a saját univerzumával. „Az embernek az ember a mértéke”, tartották a régi bölcsek és esztétikusok, ebben még nem volna hiba, a baj ott kezdődik, hogy nem is az embert, mint általánosságot alkalmazzuk mérték gyanánt, de az embert amilyenek magunk vagyunk, ami pedig mértéknek persze rettentően relatív, holott a mértéknek első szabálya az, hogy abszolút legyen. Azért beszélek erről ilyen bőven, hogy valahogyan ne hagyja befolyásolni magát a bírálatoktól, akár ha jó, akár ha gáncsoló. Maradjon önmagához hű, ennél okosabbat aligha tehet.

Hogy az új regényén kedvel dolgozik, nagy örömmel veszem tudomásul és persze hogy lelkesen olvasom majd a kéziratát, akár egészében küldi el, akár részletekben. És anélkül, hogy a legkisebb pontszámot is arrogálnék a megjegyzéseim számára, egy érdemük meglesz: az őszinteségük, minden baráti elfogultság nélkül.

Soraimhoz idezárok két újság kivágást. Az első magával kapcsolatos. A TAT utalása rá, hogy a Voyage hamarosan német nyelven is kijön. A másikat a Basler National Zeitungból vágtam ki, egy magyar novella, mit igen jónak találtam és úgy hiszem, hogy már csak a tárgya miatt is érdekelni fogja magát. Sőt mellékelek még egy harmadik kivágást, a hamburgi DIE WELT-ből, milyen változatos az otthoni szellemi világ és micsoda kiváló koszton tartják az intézői. Van még itt a maga számára néhány egyéb újságkivágásom, ezeket is elküldöm majd sorjába, ha érdeklik, olaszul olvas-e? A turini Stampaban olvastam két cikket, milyen az élet ma Budapesten. Aztán meg Milánóban most mutatták be Indro Montanelli egy új darabját, amelyik éppen az október végi magyar forradalomban játszódik. Igen szeretem Montanelli írásait, kitűnő újságíró és író is egyben, sok humor van benne, néha keserű, de igen-igen emberi, titkon igen szégyenkező szívvel, hogy csak ilyenek vagyunk és nem különbek, holott tele vele a szájunk, hogy isten képére vagyunk teremtve. (Holott mi teremtettük istent a magunk képére, isten bocsássa meg a bűnünket.)

Mikor jön megint egyszer Párizsba, illetve Eaubonneba? A kert megint igen puszta. Csak éppen még néhány elaszott levél a fákon, libbennek minden szellő fuvallat alatt és várják az első fagyot, ami majd végleg leválasztja őket, lehullni a sárba. Még játsszák a szerepüket, hogy levelek, holott már régen halottak, csak éppen hogy eszmélkedni nem tudnak már rá, sokan vagyunk ma ilyenek. Éljen az első fagy!

Egyébként nincs semmi fontos jelenteni valóm. Éldegélünk, nap múlik nap után, egyre fokozódó sebességgel, szinte tüneményes és elszédítő.

Feleségem szépen köszöni a megemlékezését, persze hogy szívből viszonozza.

Igaz barátsággal, melegen köszönti magát és jó munkát kíván, szeretettel,

Adorján Andor