Kedves Barátom,

Illendő, érzem, hogy legelsőbben is bocsánatot kérjek minapi nemcsak szerénytelenül, de ízetlenül hosszú levelemért. Igazán derék dolog a maga részéről, hogy oly baráti elnézéssel fogadta.

Nem kevésbé sürgős számomra, megköszönöm szíves és meleg részvétét. Szavai igazán jól estek, merthogy az őszinteség bélyege rajtuk, abban a minutumban mihelyt a tulajdon nagy gyászát hozza közösségbe a magáéval.

Persze hogy az önös szempontomból igen fájdalmas a szegény Vilma testvérem elhunyta. Viszont az ő számára jobb így. Ami kehely még várta volna ez életben, egyik keserűbb lett volna mint a másik. Agg és jómagával tehetetlen, beteg és ínséges: mi jó várhatta még volna?

Ismeri Schopenhauer históriáját, aki egyszer dühében megpofozott egy öregasszonyt, akinek fecsegését nem bírta ideggel tovább. Az asszony beperelte és a bírói ítélet alapján kénytelen volt attól fogva évi 20 tallér járadékot fizetni az áldozatnak. Schopenhauer közben maga is elszegényedett és a 20 tallért ugyancsak keservesen fizette. Végre meghalt az öregasszony, amit az ujjongó filozófus egy latin szójátékkal újságolt a barátainak: „Obit anus, obit onus”. Meghalt az öreg, lehullt egy teher. Nekem nem volt teher a szegény nővérem, de neki kétségtelenül teher volt az élet. Isten nyugosztalja.

…Ami megjegyzésem volt minap az Un Jour-ral kapcsolatosan, ismételten megkérem, ne bírálatnak vegye, hiszen hogyan is merném bírálni és ítélkezni. „Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél!” oktatom magamat. De egyébként is szent meggyőződésem, hogy semmiféle irodalmi, vagy művészi alkotással kapcsolatban bírálatról, ítéletről nem lehet szó, merthogy sem az irodalomnak, sem a művészetnek kötött normái nincsenek: nincsenek törvényei (mint a Büntető törvénykönyvnek), amiket adott esetben alkalmazhatna a bíró. És mivel hogy így van, hát a „kritikus” voltaképpen soha sem másról beszél, amit az ítélete tárgyává szeretne tenni, hanem csak önmagáról. A kritika sose objektív, mert nem lehet az. A kritika szubjektív, (tehát egyben önkényes), mert csak az tükröződik benne vissza, a bíráló értelmes-e vagy nem, megértő-e, vagy makacs és konok, szenzibilis-e, vagy érzéketlen? Nyilvánvaló, hogy a még simára polírozott ólomlap se tud olyan tisztán reflektálni valamit, mint egy remek velencei tükör. Azt akarom mindezzel kifejezni, hogy amiket a múlt levelemben mondtam, ne bírálatnak nézze és ne vegye komolyan, hanem csak olybá, hogy az appreciáló képességemnek – sajnos! – milyen szűk korlátai vannak.

Hogy mennyire szűkek. A priori kitűnik abból, hogy nem mint valami abszolútumot olvastam az Un Jour-t, de mindig a Voyage-val összeboronálva. Látja, szerény véleményem szerint, a Voyage egy maradandó, klasszikus munka, epikai jelentőségű, mint a Felszabadult Jeruzsálem, mint a Luziada, mint a Szigetvár ostroma, vagy pedig mint a szó minden értelmében, a Lost Paradis. Hiszen mi is egy Paradicsomot vesztettünk. Nem hiszem, hogy aki magyar földön született, magyar szellemben nevelődött, szereti az országot, a históriáját, a hagyományait és az igazi erkölcseit, majd valaha is ki – et nunc et semper – ne vérző szívvel és mélységes elborulással olvassa ezt a maga remek írását. Ha ilyen csak egy is sikerül az embernek: igen-igen nagy dolog, valóságos kegy! De éppen ezért igen sekélyes és ostoba dolog részemről, minden áron közös hámba fognom a kettőt, a Voyage-t és az Un Jour-t.

És sokban nem értettem el a titkos intencióit, a céljait, legyen elnéző. „le vrai mérite se cache, il faut savoir le trouver” idézem, talán nem egészen szabatosan a kedves és kitűnő francia meseköltő, Florian szavait. Nyilván nem a maga hibája, hanem az enyém, ha nem tudtam kihámozni, ahogyan elvárhatta volna, a maga titkos érdemeit. De most, hogy kicsit rájuk világított, szívesen elismerem őket.

Nevessen ki érte, ha úgy tetszik, de megvallom mégis: nekem valahogy az az érzésem, mintha maga a Voyage-t az alakjainak diktátuma alatt írta volna egy többé-kevésbé öntudatlan transzban. Holott az Un Jour alakjaival maga a tulajdon önkénye szerint jár el, maga diktálja nekik mit mondjanak, mit érezzenek, hogyan reagáljanak. Engedje, hogy ezzel az igen-igen lényeges különbséggel kapcsolatban az öreg Goethe-t idézzem, aki szerette azt mondani magáról, hogy igazándiban nem ő költötte a műveit, de a művei költötték őt.

Még rengeteg mondanivalóm lenne, de nem akarom a szapora szavammal untatni. Csak még annyit, hogy maga igazán egy született mesemondó. Az emberei élnek, minden amit velük kapcsolatban tudat a világgal: érdekes. A fantáziája gazdag és látni való, hogy szereti az életet, a minden szépséghiányai és fogyatékosságai ellenére is és hogy maga olyan erkölcsi és filozófiai alapon áll, ahonnan joga van elmondania mindazt, amit emberekről és a világról gondol. Dolgozzon, írjon mentül többet, abban a biztos tudatban, hogy ami szép, jó, igaz és poézis mint transzcendentális javak élnek magában, az írásán keresztül kenyérré és borrá, élő és éltető valósággá változik.

A viszontlátásig köszönti, baráti, meleg kézszorítással,

Adorján Andor