Kedves Barátom,

Nagy sajnálatomra, nem tudtam írni magának szerdán, mint szerettem volna. Éppen aznap kaptam hírt Budapestről, hogy ott rekedt szegény Vilma nővérem, 81 éves korában meghalt. Igazat szólván, elhunyta nem ért váratlanul, nemcsak az előrehaladt kora miatt, de mert pár nappal előzőleg értesített az egyik leánya, hogy az édesanyja állapota reménytelen. A halála híre mégis igen szíven ütött. Arany János gyönyörű szavával élve: „zavart a lelkem, mint bomlott cimbalom”. Drága testvéremnek persze jobb volt így. Öreg korára koldusbotra jutott. Három gyönyörű bérházát Pesten elvette tőle a rezsim. Maradt még egy szép kis családi háza Budán. Azt mondták neki, ha jó karba hozatja, ezt meghagyják neki. Amikor elkészült az idevágó munka, hát kitették onnan is és kitatarozott, frissen tapétázott házat elfoglalta valami párt cacica. Vilma holmi hónapos szobába szorult a szintén özvegyi sorson élő leányával, aki is elárusítónő lett valamelyik kisajátított nagyáruházban. Nélkülem azt hiszem, éhen haltak volna mindketten. Ráadásul, (mert a baj sose jár egyedül), még egy másik csapás is érte nővéremet: cukorbajos lett, ami megháromszorozta az étvágyát, éppen amikor legszűkebb lett a kenyere. Szerettem volna kihozatni ide a nővéremet, de ő semmi szín alatt nem akart tágítani sem a három lánya, sem pedig a férje sírhelye mellől. Egyetlen végső kívánsága volt: nem átélni, tudatosan, a halálát. E tekintetben meghallgatta az Úristen kegyelme. Mint írják most nekem: napok óta eszméletlen volt. Hogy legalább ez a kívánsága teljesült, arra mutat, hogy valami érdeme nyilván volt, amit az isteni irgalom honorált is.

Kerek 25 éve nem láttam nővéremet, így legalább nem láttam őt megroskadtan, hanem olyan képét őrzöm, mint élete derekán. Igen derék teremtés volt, aki a megpróbáltatásait is sok humorral viselte… Valamikor öten voltunk testvérek, most már csak ketten vagyunk, a legöregebb nővéremmel, aki 84 éves, a két szemére vak, de azért még mindig a maga emberségéből tartja el magát, Új Zélandban, ahol német, francia, olasz és spanyol nyelvet és irodalmat ad elő kizárólag tanároknak, beleértve egyetemi professzorokat, akik mind igen nagyra taksálják. Egy fenomén!

Most pedig beszélgessünk a maga könyvéről. Nagy élvezettel olvastam. Amit majd mondok róla, ne bírálatnak vegye, mert a bírálat már ítéletet is involvál, amire pedig semmi jogosultságot nem érzek. Egyedül a benyomásaimról számolhatok be, mint úgynevezett intelligens olvasó.

A könyve magában: kitűnő. Érdekes kezdettől végig. Egy ültömben olvastam volna, ha helyeként nem ejtett volna gondolkodóba, és nem kényszerít eltűnődnöm az emberein és a sorsukon, ami kétségtelenül a maga érdeme. Hiszen éppen ezek az akaratlan megszakítások beszélnek legékesebben a könyve érdemeiről. Jaj az olyan olvasmánynak, ami nem készteti külön elrévedezésekre az olvasót.

A könyve, ismétlem, kitűnő, feltéve hogy az ember mint valami „Ding an sich”-et szívja fel magába. Sajnos, én erre nem voltam képes, mert még mindig a „Voyage dans le Bleu” varázsa alatt vagyok. Nem tagadhatom, hogy az utóbbit különbül értékelem, sőt direkt maradandónak vélem. A Voyage dans le Bleu hatalmas mű, valóságos éposz: óriási freskó egy egész társadalom és egy ezer éves nemzeti élet lebukásáról, számtalan figuráival, amelyek mindenike abszolút élő ember, három dimenzióval: szélesség, magosság, mélység. Mindenikük az emberi érzékeltetés ezer jegyével teljes. Az új regénye sokkal kisebb, szűkebb síkon fut, anekdotikusabb is, meg önkényesebb. Nem perzsel ki belőle az-az átélés, az a vérző érzés, az a lírai és igaz fájdalom, ami az előző művét nem csak hogy átfűti, de valósággal kirobban belőle.

Persze a magam szamársága teszi, hogy összevetem a két munkát, ahelyett hogy mindkettőt külön tekinteném. Beethoven leghatalmasabb szimfóniája se csökkenti Chopin Inmpromtu-it, vagy akár a Berceuse-eit. Hogy én miért kapcsolom mindenképpen együvé a Voyage-t, meg az Un Jour-t, magam se tudom megmondani. Ezt az új könyvét egy kicsit azzal az érzéssel olvastam, mintha holmi pihenés lett volna magának egy ú. n. „Atempause”-kat nagy munkája között, vagy mintha az „Un Jour”-ban bizonyos maradékokat dolgozott volna fel, egy felgyűjtött óriási anyag megmaradt feleslegeit: l’art d’aménager les restes! Eldobni valóban kár lett volna őket. De viszont szerves egészbe se illettek teljesen.

Az egészből holmi „gageure”-t érzek ki, mintha James Joyce-on is túl akart volna tenni, amikor nem is 24 de alig két óra alatt játszatja le a regényét. (A 24 órás keretet már Zweig is megcsinálta: „24 óra egy asszony életéből”). Baj kicsit, hogy a regénye, a dolgok természeténél fogva, kicsit statikus. Minden fejezettel újra kezdődik. Ahány új alakot mutat be, a lelki keresztmetszetében, a gondolat- és érzésvilágával, a múltjával stb.: mindig újra kezdődik az egész és az olvasó étvágya hoppon marad, amikor a „plot”-ot, a cselekményt keresi, úgy hogy az ember váltig kérdezi: hová is akar jutni a szerző. Minden egyes alakja érdekes, jól megrajzolt, de úgy vélem egyik se igazán „tettel tényező”. Alig cselekszenek és ha igen, ha már rászántak magukat valami tettre, az utolsó pillanatban visszacsinálják, amit az imént még cselekedni elszántak voltak. Illés ismételten undorral dobja el a zubbonyát, de a végén mégis felszedi. Elvira odaadná magát, de aztán (legalább egyelőre) mégse teszi. Patay atya vágyik Kápolnásné vendégszerető ölébe, de nem lesz ebből se semmi. Lehel visszament a pártba. Szegény Palkó merőben passzíve lesz áldozata egy balesetnek; Patayné lázadni készül, de aztán feladja a tervét; Illés belé akar rúgni Berendibe, de nem teszi, szóval az egész család csupa velleitás, de alapjában véve holmi fatális önmegtagadásban olvad fel.

Legteljesebb, legmegkapóbb a Patay Szilárdról való lélekrajza, az öregedő férfié, a szinte tragikomikus helyzetbe jutott volt magas bürokratáé, akiben bizonyos szubjektív átélések emlékei csillámlanak meg, ezért is különösen meggyőző.

Kitűnőnek tartom és engem mélyen meghatott, hogy ez az oldott kéve gyanánt széthulló család, hogy olvad egyszerre megint össze a szerencsétlenség és a gyász hatása alatt. Hogy feled el pillanatok alatt mindent, ami lélekben és gondolatmódban addig elválasztotta az egyes családtagokat egymástól, amikor egy közös nagy csapás dongája szorítja megint közösségbe őket, Palkó halála. Viszont igen sajnálom, hogy Palkó halálát valami deus ex machina okozza, nem pedig teszem azt a párt embertelensége, ostoba fanatizmusa, szemben egy 16 éves ifjúval.

AZ ILLES-ről szóló fejezet, valamint: a kis szamár parabolájával kapcsolatos fejezete, nagyon nagyon ékesen szól a maga talentuma mellett, itt megint a poéta szavát hallottam ki.

Elvira alakja, személye kicsit sablonos, ellenben Patay-né: kitűnő és ahogyan a plafonon és a nedvességi foltokon keresztül az eget keresi, olyan igaz és kedves, hogy nincsen a föld kerekén anya, aki egy kicsit magára nem ismerne ebben a kis képben.

Könyve előadási módja igen kellemes és választékos. Könnyű, anélkül hogy valahol is nyegle lenne, komoly és megfogó, anélkül hogy csak egyszer is pátoszba tévedne, ami a közhelyes írók vasárnapi köntöse.

Szeretném mindehhez még hozzátenni, ha véletlenül nem a Voyage dans le Bleu-től elfogultan olvasom ezt az új könyvét és nem azzal az igaz szeretettel, amit maga iránt érzek a fentebbi megjegyzéseim legalább fele része elmaradt volna. Magában véve, az Un Jour à Budapest jeles munka, gyakorta megkapó, de úgy vélem, hogy a maga oeuvre-jében inkább egy megállóhelyet jelez, mintsem megtett új mérföldeket, amelyek eljötte felől éppen olyan biztos vagyok, mint afelől, hogy holnap újra felkél a nap.

A fordítás igen jó, simán gördülő, de e tekintetben is van egy és más apró megjegyzésem. Véleményem szerint jobb lett volna a koronázó templomot nem temple au couronnement-nak nevezni, hanem pld.: lʼéglise du Sacre-nak. Koronázni sok mindent lehet, felkenni jobbadán mégis csak a királyt. Helytelenítem azt is, hogy az utcák és terekkel kapcsolatban hol a magyar nevet tartja meg (Mont du Vár) hol meg franciásítja: „Champ du Sang”). Talán nem lett volna rossz csillag alatt megmagyarázni a francia olvasónak, mi a Várhegy, mi a Vérmező). A Déli pályaudvart is inkább Gare du Sud-nek mondanám, mint a Gare du Midi. Itt-ott a mondat fűzés kétértelmű, teszem az ember nem érti, hogy a Franciska piros nyakszalagja miért hogy kétes fehérségű. Persze a kétes fehérség nyilván a Franciska nyakára vonatkozik, nem pedig a vörös nyakszalagára. De hát mindez merőben lapália és hajszál hasogatás. Vegye ezt semmibe.

Isten megáldja, kedves Barátom és bocsássa meg ezt a kegyetlenül hosszú és unalmas episztolát. Szeretném, ha egyedül a Jákob meleg hangját érezné ki belőle, nem pedig egyben az Ézsau szőrős kezét.

A viszontlátásig, szívélyesen köszönti, az egész háznép nevében, barátja,

Adorján Andor