Kedves Barátom,

Mint látja nyomban, forduló postával felelek imént befutott szíves levélkéjére. Mondhatom malomkövet hengergetett le vele a szívemről, mert sehogy se tudtam mire vélni konok hallgatást. A hosszú hetek előtt írt levelem válasz nélkül maradt a maga részéről, kivéve hogy július vége felé Limoges-ból kaptam magától egy képeslapot, ezzel az összesen ötszónyi szöveggel: „Nyári utamról meleg baráti üdvözlet”. Nem említi, merre vezeti az útja, mikor tér vissza stb. Rosszul tette, mert hátha baja esik, merre keressem? Na de hát hagyjuk ezt az unalmas prézsmitálást, a fő, hogy most újra megérkezett haza, sok szépet látott, jól érezte magát és mindenképpen meg van a dolgával elégedve. Bravó! Hát ha még útközben jó idő is kísérte, ízelítők legalább a nyárból.

Az új könyvét nem kaptam meg, képzelheti, hogy különben régen meg is köszöntem volna. AZ AUX ECOUTES-ban olvastam, hogy a könyve megjelent, pár soros igen dicsérő kritika is jelent meg róla, de nem tudom ki írta, semmi esetre sem én, mert én nyilván bővebben szóltam volna róla és nem mértem volna ennyire patikárius mérlegen a mondanivalómat róla. De a maga szempontjából így még értékesebb a dolog, mert hiszen még jobban meg lehet győződve róla, hogy az elismerést és a dicséretet az én megvesztegetett barátságomnak kell be tudnia. Persze hogy igen érdekel a könyve, meg minden, ami vele és körülötte történik.

Időközben az Aux Ecoutes-nál nagy változás következett be mindenképpen. A szegény Paul Levy meghalt. Igaz hogy már 84 éves volt, ami pedig szép kor, (elismerem, bár magam is már közel vagyok a 78-hoz) de a szegény embert főleg a fia tragikus halála felett való olthatatlan fájdalma és gyásza ölte meg. Az utolsó időkben már az önnön árnyéka lett. Imetten, szinte öntudatlanul kódorgott az utcákon, mintha minden sarkon várna találkozni egy drága árnyékkal. Amikor utolján láttam a redakció folyosójában és köszöntöttem, meg se látott, láttam: mozog az ajka, talán motyogott is valamit, de az egész emberke olyan volt, mint valami sebzett marabu, féllábon gubbasztó a siralmak valami szaharai sivatagjában. Igazán, a láttára valami nagy-nagy fájdalom nyilallt a szívembe és egyszerre megéreztem, milyen végtelen hálával tartozok ennek az embernek, aki olyan szívesen fogadott be engem a lapjába, elfeledtetvén velem a számkivetettségem, az apatrida voltom keserveit. Hála neki, nem éreztem magam feleslegesnek ezen a világon, hála neki: írhattam, gyakorolhattam a mesterségemet, hála neki a tollam kenyeret is adott. Nagy dolgok ezek és mentül súlyosabb lesz az öregségem, annál inkább érzem, ami hála él bennem e derék ember iránt, az ő minden fonáksága, kicsinyessége, fukarsága ellenére. Legyen neki könnyű a föld, és essék találkozása az elhalt fiával.

De nem is tudom, miért traktálom magát ezekkel a részletekkel. Minden esetre elhatároztam, hogy ez év végén megválok a lapjaitól, és beletörődök a dolce far niente-be. Lejárt az időm, végleges mérleget kell vonnom. Igazándiban félek kicsit ettől, mert szörnyű lesz fellebbezhetetlenül kimondanom az ítéletemet a merőben elpocsékolt életemről, az önnön könnyelműségemről, amellyel elherdáltam, ami pedig jobb és értékesebb talán kitelt volna tőlem, ha jobban tudtam volna különbséget tenni a tartós és az efemer, a lényeg és a látszat, a gondolkodás és az ötlet között. De azért nem baj. Így is szép volt, így is jó volt, csak éppen hogy az Apámmal félek találkozni, mit mond majd, ha viszont lát? Amilyen áldott jó ember volt, még képes lesz leölni kövér borját, (ha van neki?), amikor a tékozló fiú, én, megtérek az ő házába.

Dreux-be, drágám, már most aligha jutok el. Lejárt a szabadságos hónapom, holnapután újra kezdődik a robot. Még négy kis hónap a világ, mondanám, mint készülődő obsitos. Különben is rémes volt a nyarunk, július, augusztus: egyetlen végtelen égszakadás. Naponta ismételt viharok, zivatarok, záporok, kétségbe ejtő volt. A kertben minden csupa sár és csatak. A gyümölcs nem tudott megérni. Körte, alma, szilva: mind megbukott az érettségin és persze pótvizsgára semmi remény. Osztályismétlésre utasíttatik mind megannyi. Egy elvesztett év. De azért a fákat nézdelni mégis igen-igen szép. Minden falevélen egy-egy gyémánt csepp. Olybá nézem, mintha a szerelmes madár-kanok a nőstényeiknek vettek volna gyémánttal ékes levél esernyőt, ami alatt megbújhatnak, miközben zuhog a zápor. Madárról szólván: a feleségem felszedett minap egyet, egy korhely fiókát most neveli. Úgynevezett „kazári fecske”, nem tudom, hogy miért kazári? A francia neve „martinet”, a német neve „Segler”, latinus „cypselus”. Ismeri? Mondhatom: jómadár. Mindig a sötétséget keresi, olyan lusta, mintha a lajhári pályára készülne.

Egyébként semmi újság nálunk. Döcög a szekerünk, zökken is néha, de hála istennek baj nincsen semmi.

Hogy olyan szép autótúrát tett meg, szívből örülök rajta, de hogy ép nyakkal ért haza, ennek még inkább.

Hallasson hamarosan magáról. A könyve angolországi sorsát nagy érdeklődéssel kísérem. Két angol lapot kapok, ami mindkettő sokat beszél irodalmi kérdésekről és bő kritikát ad: az OBSERVER-t és a Times LITERARY SUPPLEMENT-jét. Ha találok bennük kritikát a könyvéről, nyomban közlöm. Még bocsánatot kérek a levelem szövegében való betű hibákért, de részben a látásom hanyatlása a hibás, (helytelen billentyűt nyomtam le), részint maga a masinám, mert egy-egy betű rugója nehezebben enged, és nem nyomódik le a papirosra, merthogy nem ütöttem le elég erősen. Sebaj, majd maga egy Champolion elmésségével oldja meg ezeket az ortográfiai hieroglyphiákat.

Igaz barátsággal, szívélyesen köszöntöm az egész ház nevében, a viszontlátásig.

Adorján Andor