Kedves Barátom,

Minapi igen-igen derék levelét, a vigasztaló igyekezetét és a belőle kisugárzó együtt-érzést nemcsak hogy köszönöm, (ami elég kevéske lenne: puszta szó és elfutó hab), de egyben a hálás emlékezetemben fogom tartani, amíglen a memóriám végleg cserben nem hagy.

Nagyon igaza van benne, ahogyan kielemezi, miért fáj annyira átélnünk a halálát valakinek, akit szerettünk. Ahogyan írja: „nemcsak az a tudat fáj, hogy immár a testi valóságában nem fogjuk viszontlátni az elhunytat, de az is, hogy vele együtt többé-kevésbé magunk is leszállunk a sírba”. Ha jól értem a gondolatát, önmagunkat is siratjuk, merthogy az illetőnek halála a tulajdon halandóságunkat is tükrözi és ettől a spektrumtól úgy megborzadunk, akár Macbeth, amikor Banco szelleme jelenik meg előtte… Persze hogy magunkat siratjuk és ez igen jól van így, legalább a halott valami zálogot kap, hogy az érzésünk nem színlelt csak, de őszinte. Erről a témáról igen hosszan el lehetne filozofálni, de ne féljen, nem fogom untatni vele.

Csak azt szeretném még hozzátenni, Kérivel kapcsolatban, hogy amikor ővéle magamat siratom, nem a testi létemre gondolok, hanem arra virágzó sok és gyönyörű reminiszcenciára, ami a véle való közös fiatalságomat kitette. Részleteiben kellene elmondanom magának azt a páratlan május elsejei pesti éccakát, amikor két mamlasz a hajdani ős-Budavárában először találkozott össze, két pesti kis újságíró, aki kölcsönösen kicsit megszaglászta egymást, mint kölyökkutyák, ha találkoznak. Volt abban a társaságban egész sereg más még, kiválóságok, tekintélyek és ittunk, jobb ügyhöz illő buzgósággal, mígnem hajnalodni nem kezdett, amikor is, mi ketten, fiatalok, nem csak hogy hirtelen kijózanodtunk, de valami igen nagy kedvet éreztünk otthagyni a láthatatlan Odysseus részeg disznait és elmenni sétálni, kettesben. Járkáltunk és egyre közelébb jutottunk egymáshoz. Hirtelen rengeteg mondani valónk lett egymásnak. Én Párizsról meséltem Palinak, ahol előzőleg két évig jogászkodtam és kijártam az Újságíró iskolát, sőt diplomát is kaptam, ő meg a Landerer és Heckenast nyomdáról mesélt és Petőfiről, mert már nem tudom ki: Landerer-e vagy a Heckenast (feltételezem, hogy nem mind a kettő), neki dédöregapja volt és ettől úgy nézte magát, mintha az 1848 márciusának 15-ike neki a közvetlen nemzője lett volna. Jártunk a hajnalban, a tulajdon hajnalunkban, amelyik úgy összeforrt az ébredő tavaszéval. Egy mondhatatlan kommunióban voltunk egymással és közel dél lett, mire végül elbúcsúzni tudtunk egymástól, holott jól tudtuk mindketten, hogy odahaza halálra ijedt szülők törik magukat, nála is nálam is, miért nem kerültünk még haza? Addig nem volt szüntünk, amíg keresztül nem vittük, hogy közös redakcióban szolgáljunk: mind ketten a Pesti Naplónál. Még ez se volt elég. Csapot-papot, szülőt ott hagytunk, hogy összeköltözzünk. Mind ezek miatt merem mondani, hogy igen kivételesen, Pali sírbatételével nem a magam testi létét siratom, de azt a májusi éccakát és azt a sok emléket, ami a barátom és köztem abszolút eltéphetetlen köteléket font.

Megfordítom a papiros lapot és egyben megpróbálok a gondolataimnak is más fordulatot adni.

Örülök, hogy megadott dátum: február 10-e, ínyére van, és már igen örülünk rajta majd viszontlátni itt nálunk. Ha valami diétája volna, ami miatt ezt, vagy azt nem szabad ennie, közölje sietve, nehogy akaratlanul is vétsünk a maga épsége ellen. Ne feszélyezze magát, ha teszem azt valamely étekkel szemben allergikus. Van akinek nem szabad halat ennie, vagy teszem azt szamócát, mert nyomban csalán kiütést kap tőle. Nekünk, hála istennek, vas-gyomrunk van, legfeljebb ha én vagyok kicsit kényeskedő, mert sótól, állati zsírtól el vagyok tiltva az érelmeszesedésem miatt.

Öröm a számomra az is, hogy a Generális ügyében egyet értünk. Higgye el, sokkal okosabb, ha így jár el. Mint említettem, van egyébként a maga számára egy javaslatom, hogyan élhetne mindenképpen ezzel a levéllel, anélkül hogy a legkényesebb ízlés is kivetni valót találhatna. De majd erről élőszóval, itt nálunk.

Hogy a lakását rendezgeti, szintén nagy megnyugvás a számomra. Kívánom, mentül szebb dolgokat írjon benne, a tulajdon és majdan az olvasói seregének örömére és gyönyörűségére.

A közeli viszontlátásig, feleségem és Simone húgom nevében is, köszöntöm, meleg kézszorítással.

Adorján Andor