Kedves Barátom,

E hó 21-éről kelt szíves sorait nyugtatom itt, meleg köszönettel a hamaros válaszáért.

Nem említi, megérkeztek-e közben a bútorai és átköltözött vajon az új lakásába. Hallgatásából arra következtetek, késik még a dolog. Éppen ezért jelen episztolámat még a régi címére küldöm. Remélem, így hamarabb kapja meg, mintsem ha az új adresszével próbálkoznék. Ha tévednék, tudassa velem a további mihez tartásom érdekében.

Leveléből örömmel tudtam meg, hogy a jövő hónap elején elrándul Párizsba és, előreláthatólag, 8-ától 11-edikéig szándékozik majd tartózkodni Eaubonne-unk ez ismert nevű elővárosában. Maga két dátumot ajánl fel. Válasszunk, melyik napon ránduljon majd ki hozzánk? Hát, alapos, családi tanácskozás után, feleségem jobbnak tartja, ha szerdán,10-én tüntet ki bennünket a látogatásával. Egy szó mint ezer: számítunk magára. Persze, hogy ebédre várjuk. Igen helyes, ha a déli vonattal érkezik, mint a múltkor, legalább talál autóbuszt, amelyik elhozza, szinte a házunkig.

Ne feledje elhozni a Generális levelét; feleségem igen kíváncsi rá. A jövetelét nem kell, hogy újfent konfirmálja. Szilárdan számítunk magára. Semmi alkalmatlanságot nem okoz. Biztosítom, máskor is szoktunk ebédelni. A különbség mindössze annyi, hogy a maga tiszteletére egy terítékkel, meg valami elő-étel félével több kerül az asztalra. Ezzel szemben az öröm elfecserészni magával, úgyhogy, könyvelői szempontból, per plusz és mínusz nyilván mi nyerünk az ügyleten.

Ami már most azt a kényes kérdést illeti, felhasználja-e és hogyan a Generális levelét, nem hiszem, hogy az Atyák megmásult tanácsa helyes lenne. Megjegyzem, eszemben nincs leckével szolgálni, egyedül arra szorítkozok megmondani: jómagam hogyan érzem és nézem a dolgokat lehetséges, hogy merőben tévesen. Az ilyesmi mindig ízlés, érzés és ösztön dolga, tehát szinte egyénenként változó, anélkül hogy jogunk lenne az „egyedül helyes” kiváltságát vindikálnunk. Véleményem szerint a Generális a levelét magához intézte, nem a nyilvánossághoz. A maga lelki erősítése volt a célja vele. De meg egyébként is, nem szabad elfelednie: törvény szerint a máshoz intézett levelünk nem lesz az illető címzett szellemi tulajdona, hanem szerzői jog védi a levél íróját. Így például nincs joga kiadni könyvben vagy egyébként, ami levelezése volta teszem azt André Gide-del, legfeljebb csak azokat a leveleket, amiket maga intézett hozzá, nem azokat, amiket kapott tőle. Legalábbis nem a levél írójának tudta és előzetes beleegyezése nélkül. Mint minden szerzői jog, ez is az író halálától számított ötven esztendeig tart.

Ha tehát fel akarja használni (igen okos és jogos) publicitási célra az említett levelet, kérjen hozzá előzetes engedelmet. Ez kötelessége és nem hinném, hogy okos lenne túltennie magát rajta. Ha mégis, hát, valószínű ugyan hogy nem sújtja érte retorzió, de nem kevésbé valószínű hogy egy igen fontos ajtót csapott be maga mögött. Sokkal jobb, ha engedelmet kér. Jobb, ha a Generálisnak az az érzése, maga túlzottan tapintatos, mintsem ha az a benyomása, maga nem volt iránta elég tiszteletteljes.

Ne jelentesse meg a levelet magyarul se, az Actio Catholica-ban se, mert ezt éppen úgy visszajelenti majd a sajtószolgálat a Vatikáni francia követségről, mint ahogyan itt visszajelentenék, ha francia nyelven adja ki, bárhol.

Semmi kétségem, ha a generális kabinet főnökéhez fordul, megkapja a kívánt meghatalmazást. Ha meg mégse kapná meg, duplán kell majd örülnie rajta, amiért ennyire elővigyázatos volt. Ennyit erről. Ami mondani valóm lehetett az üggyel kapcsolatosan megmondtam. A döntés a magáé, nem az enyém.

Megjegyzem, minthogy sokat törtem a fejemet, jutott eszembe egy másik mód, amelyet igen jónak tartok, hogyan lehetne kihasználni a dolgot bántás és sértés nélkül. De erről majd élőszóval, itt, nálam.

Ne vegye zokon, ha itt elmetszem a levelemet, de ennyi is igen nehezemre esett. Ugyanis tegnapelőtt repülő postával levelet kaptam Floridából, jelenteni, hogy a levél keltének délutánján, 9-én drága, imádott Kéri Pál pajtásom, barátom, testvérem, lelkem jobbik fele meghalt. A levél – pár sor – még azon melegében szinte az ő utolsó sóhaját hozta. Porig vagyok sújtva. A fájdalmam mondhatatlan. Egy ötvenhat esztendős mindig fellegtelen, mindig gyengéd barátság ezernyi emléke rohan meg, eláraszt, mintha víz alá nyomnák a fejemet és lélegzetemet veszteném. Még tíz hónapja alig van, Palikám itt volt a feleségével. Vasárnaponként taxival mentem be érte a városba és este taxin vittem megint haza, a Quartier Latin-beli kis hoteljébe, hogy ezzel is csökkentsem a testi fáradtságát. Özvegye azt írja, hogy kevéssel a halála előtt még arról beszélt, hogy idén nyáron majd még egyszer elrándul együtt lenni velünk Eaubonneba. Minthogy ide vágyott hozzánk, de a sors megakadályozta benne eljönni, tűnődök, nem lenne-e illendő, hogy nyarára majd én ránduljak el hozzá az állítólagosan jobbik világba.

Lélekben úgy fel vagyok dúlva, amióta Pali haláláról értesültem, hogy az éccakáim abszolút álmatlanságban telnek el, oly erősen, oly feszülten gondolok ő reá, az ölelkező fiatalságunk minden mozzanatára. Pali igen nagy érték volt, kár, hogy jobbadán szemétdombokra hányta lelki és szellemi kincsit. Hogy az Úristen, akinek erénye feltámasztani a szegény embert a szemétből, (ahogyan a Zsoltár tartja: „eriget pauperem stercore”) legyen, irgalmas a haló porának és adja meg neki azt az áldást, amit a földön ő nem ismert: a nyugalmat.

Na, de nem búsítom magát is tovább. A közeli viszontlátásig, igaz barátsággal köszöntöm, feleségem, unokahúgom és persze Gigi nevében is

Adorján Andor