Kedves Barátom,

Dermedten tudtam meg boldogtalan levélkéjéből micsoda szörnyű csapás fenyegeti mindkettejüket, és szavam nincs valamiképpen kifejezni mélységes sajnálkozásomat, szomorúságomat, amiért ilyen igazságtalan mértékkel osztja magának a megpróbáltatást a sors. Egyetlen gyenge vigaszom a pislákoló reménység, hátha az utolsó pillanatban mégis csak az orvostudomány kerül felül és megmenti a drága beteget, akinek ágya közelébe elküldöm mélyen megilletődött, tisztelő gondolatomat. Ebben az értelemben mondom: „– Oremus, fratres!”

Nem kell erőlködnöm, hogy képzeletem egyszeriben elém idézze a maga kedves betege nobilis lényét, a halkságát, amellyel megjelent a hotelszobában, ahol ketten vártuk, a hangja csengését, ahogyan magát csókkal köszöntötte, a kedves beszédjét, amellyel engem, ismeretlent egy csapásra maga mellé hódított. Látom őt, ahogyan ott együtt sütkéreztünk a Saint-Germain-des-Près teraszán, a messziről ígérkező tavasz sugárzásában, de mindenek felett látom, ahogyan megvárta az autóbuszom indulását, hogy még egyszer felém integessen a kezével. Olybá vettem ezt akkor, mint egy kezdődő barátság ígéretét. Ki hitte volna, hogy nem az lesz, hanem talán egy örökre búcsúzkodó gesztus. Szent isten, milyen balgák és ostobák is vagyunk itt a földön, akik soha meg nem értjük, ki nem találjuk egy szó, egy mozdulat, egy gesztus legvégső, mélységes és igazi értelmét.

Nagyon-nagyon szomorú vagyok, magával együtt és bocsásson meg érte ha, fejbe-veretten, pillanatnyilag nem tudok mit mondani, hanem csak tűnődni rajta, miért múlnak a percek, hervadnak a virágok és hagynak el bennünket, akiket szeretünk.

Az Úristen virrasztó kegyelme kísérje mindkettejüket.

Igaz barátsággal, szeretettel köszönti,

Adorján Andor