Kedves jó Kollégám,

Tegnap délután váratlan vendégeim voltak, ma meg kicsit nyűtt vagyok, bocsássa meg hát, ha, állni a szavamat, valamivel rövidebben írok a szokottnál. Holnap, kedden meg bemegyek a városba redakciós konferenciára, (már t. i. ha az időjárás megengedi), aztán meg majd újra kezdődik a szokott heti robot: agyfacsarás miről is költeni indiszkréciót. Szép kis élet. Mondhatom, érdemes volt megöregedni érte és hozzá még illúziókkal áltatni magam: lesz még szebb is, jobb is, csak kivárni tudjam. Na, de nem folytatom a panaszkodást, mert még olybá vehetné: kérkedek. Az ősi vicc szerint, amiből sok a pszichológia: „– Száli, te nem panaszkodsz, te dicsekszel.” mondta, okosan, az egyszeri zsidó, amikor a nem éppen szépséges felesége elpanaszolta neki, hogy az utcán holmi gigerli leszólította és ú. n. tisztességtelen ajánlatot tett neki. Persze, amikor ez a vicc megszületett, még nem volt Freudprofesszor és nem volt még ismeretes a „Wunschtraum” fogalma.

Hagyján. Boldog vagyok tudni, hogy a közelgő tél gondjait sikerült elvetnie magától. Remek. Hát csak tartson tovább is a szerencséje, meg vagyok győződve róla: megérdemli. A Gondviselés néha nagyon is kényezteti a dúsat és a bővelkedőt, de ugyancsak ritkán tanúsít ugyanannyi kegyet azok iránt akiknek legnagyobb szüksége volna rá. Hogy egyelőre biztos fedelük van a fejük felett, sőt a fáskamrában fa stb., nekem olyan kellemes tudat, hogy magamnak is melegem támad tőle. Hát most aztán csak dolgozzon is, kedves Barátom még pedig mentül teljesebb sikerrel.

Jól tette, hogy nyomban írt Sanglénak. Hiszem, fog is tenni, amit csak tud a maga érdekében. Legalábbis nekem megígérte.

Winklertől még nincs válaszon. Igaz, hogy ez annyiban az én hibám is, amennyiben megkértem, hogy egy kedd délután fogadjon mégpedig az órát is én szabtam meg: 2-4 között. Biztos, hogy igen elfoglalt ember és talán nem könnyű neki hozzám alkalmazkodnia. Érzékeny természet is, de remélem nem bántódott csak meg, amiért én, szegény nulla, próbálom neki megszabni, mikor álljon a rendelkezésemre. Hiszen annál csak okosabb, hiszem, semhogy egy 76 éves aggastyánt meg ne értene. Majd meglátjuk a többit.

Nagyon örülök tudni, még pediglen nem hiúságból, hanem kölcsönösségi alapon, hogy kedves felesége nagysága jó emlékét őrzi a találkozásunknak. Nekem is igen-igen kedves volt ez, csak éppen bánom, hogy holmi kacki gavallér helyett, csak egy ilyen „nagy idők tanúját” tudtam bemutatni neki, amilyenné aszaltak az évek. Utólag újra és újra bocsánatot kérek tőle, amiért a hamut is már mamunak mondom. Viszont a mamutot hamutnak. Társalgásomban legalább ez a meglepő és a változatos.

Most egy kis kérés következik: örülök, hogy a feleségem főleg mnemotechnikán alapuló magyar nyelvtanulása mulattatta kettejüket, mégis, ha szabadna hát megkérném rá, ne igen mesélgesse, és maga se használja fel valamelyik jövendő írásában. Tudni illik az a tervem, hogy jövő év januárjával beszüntetem itt a hírlapírói tevékenységemet, a csigahéjamba búvok bé és megírom, ha nem is az emlékirataimat, de igenis az életem folyását, ezt a csudát, amit annál inkább bámulok, mentül távolabb jutottam az iramától. Már pedig ebben az eljövendő írásműben szeretnék emléket állítani a feleségemnek, meg mindannak, ami a fiatalságunkat kitette, kezdve a hónapos szobától Pesten, ahová az apai harag elől menekültem, részint mint férj, részben mint engedetlen és fiú, akinek a szíve szülői megkérdezés nélkül sőt a szülői akarattal szemben direkt rebellis módon mert verni, – mit verni? Dobolni, uram, sőt eget ostromolni! Hogy milyen igazam volt, még csak ma látom igazán, mikor már csak csoszogok, de viszont vagy 56 év ezernyi emléke áll ki tanúskodni; helyesen tettem. Na de micsoda butaságokkal jövök itt tömni a maga fejét. Bocsánatot kérek érte.

Mikor jönnek el megint Párizsba? Ősszel, télen nem merem meginvitálni magukat hozzánk, hiszen degesz, sár, lucsok Chaudon-ban se ismeretlen jelenség. De ha tavasz felé Párizsban járnak, hát mégis csak emberségesebb lesz errefelé is a tájék. Szép nagy fáink vannak, Imádom őket. Arra tanítanak: nem érdemes szaladgálni, verjünk csak egy helyt gyökeret és aztán szeressük is a földet, ami az éltető talajunk. Meg aztán még sok mindent lehet tanulni a fáktól. Például, ha megháncsolják is őket, új kérgük támad. Ha valaki a szerelmese nevét vési belé, megőrzik, panasz nélkül. Meg aztán, akármennyi is a levelük, nem reflektálnak rá, hogy az akadémia levelező tagul válassza meg őket. Nem hencegnek, pedig ők aztán igazán zöld ágra vergődnek még pedig elég könnyű szerrel. De ugyanakkor a példájukkal mutatják: ember, légy okos, hát nem látod, hogy a legmagasabb fák se nyúlnak égig? És mindezt zeneszóval mondják el: akarom mondani a madarakkal csicseregtetik, ők csak a lombjukkal bólongatják hozzája a helyeslést.

Na, de hát hagyom ocsúdni ebből a fejtegetésből. Még csak azt tenném hozzá, ami a fa és az öregember között közös, hogy a korábbi évkarikák milyen fokozódó mértékben távolodnak egymástól. Mint bennünk az emlékek: a barátainké, a vágyainké és, hála istennek, a csalódásainké. Meg minden.

Kedves felesége kezét csókolom, magát igaz szeretettel köszönti, tisztelő barátja,

Adorján Andor

U. i. Mellékelek egy új kivágást, ha netán érdekeli.