Kedves Kollégám,

Követ hengerít le a szívemről, hogy valahára hírt kapok magától, még ha nem is olyan fellegtelenül jót, mint ahogyan szeretném és kívánnám. Amit a kedves felesége hirtelen megbetegedésével kapcsolatban ír, igen-igen megdöbbentett. Képzelem micsoda válságos próbán estek keresztül mindketten, micsoda lelki kínokon, hogy a könnyebbekről, a testiekről, ne is szóljak. Hát most aztán, kedvesem, csak fogják meg szépen az egymás kezét, nézzenek kölcsönösen jó mélyen az egymás szemébe és hangtalanul, de annál ünnepélyesebben fogadkozzanak: dehogyis elmenni időnek előtte, amikor az élet még annyi mindenükkel adósa mindkettejüknek.

Huzamos hallgatása igen aggasztott, többek között azért, mert tartottam tőle, hátha zokon vette, vagy félreértette levelemet, amelyben az itteni lakásviszonyok felől tájékoztattam. Olybá vette talán, ijesztettem magam, el akarom riasztani Párizstól. Holott a valóság az, hogy pusztán a lelkiismeretem szavát követtem. Talán ha maga egyedül van, nem húzom úgy alá a nehézségeket. De számot kellett vetnem vele, hogy feleségestül van és tapasztalásból tudom, milyen megsemmisítő érzés az, ha az ember kénytelen áldozatokat kérni a feleségétől… Amikor itt a nácik elől bujkálva, nem tudtam védője és oltalmazója lenni feleségemnek, de ellenkezőleg én bújtam meg az ő protekciója mögött, bénának és vaknak, gutaütöttnek és hallatlanul nyomorultnak éreztem magam. Ezekre a lelki megaláztatásaimra gondoltam: feleségemmel egy tehénistállóban lakni, parasztnál, Figeac-ban, két évig klastrom cellában rejtekezni egyedül stb., ezért tartottam elemi kötelességemnek magát igazság szerint tájékoztatni. Ám, hogy nem kaptam magától választ, ismétlem, megszállt a gond: hátha hiba volt részemről illúzióktól megfosztanom magát.

Gondoltam ismételten arra is, talán írjak magának, de hová? Meg aztán ha maga hallgat, nem kötelességem-e tisztelni ezt a némaságot? Efféle dilemmákon rágódtam. Most megkaptam magától a titkok nyitját. Képzelem, hogy untatta volna, ha levéllel zargatom, mialatt gondban és aggódva a drága betege ágya mellett virraszt. Ahogyan e levelét olvasom, igazán osztom az érzését: az isteni Gondviselés vigyáz magukra és míveli a csodáit. Adjon ez a tudat mentül teljesebb erőt mindkettejüknek a végső győzelemig. Az én legjobb meggyőződésem szerint nem azt kellene mondani: aki istenben bízik, nem csalatkozik, hanem ezt: Aki önmagában bízik, nem csalatkozik istenben sem. Azonban szálljunk kissé lejjebb az erkölcsi régiókból a földre, ahol, mint csúszó-mászó lények, mégis csak inkább otthonosabbak vagyunk.

Örülök tudni, hogy ott a Yonne-ban jól megvannak, elfogadható körülmények között és nem túl drága áron. Bár az idő is kedvezőbb lenne: Mi itten május óta alig ha láttunk hét szép napot. Állandóan zuhog, dörög, villámlik, vagy legalábbis olyan haragos fellegekkel teli az ég, mintha minden pillanatban kitörne a Panemonion. Borzasztóan ráfekszik idegeinkre ez az örök szürkeség. Miért búvik el a napfény? A kék ég? A finom nyári melegség? Igaz lenne, hogy szenesé a világ, vaké az alamizsna? A szenesé, mondom, merthogy itt reggelente fűtenünk kell, szárítani a még új ház falait. Képzelheti milyen jó ez a reumának. Na, de hát majd csak megússzuk ezt is.

Ha történetesen Párizsba látogat el, közölje velem, hogy találkozhassunk.

Sanglé felől van-e híre? Fogadkozott legtöbb, hogy egy nap kirándul hozzám ide Eaubonne-ba, de úgy látom csak a szándéknál maradt. Sebaj mint Horacius kollégánk tartja: in magnis et voluisse sat est! A nagy dolgokban már a puszta akarat is elég. Már pedig ide kizarándokolni persze nem kis ügy. Ha az embernek nincs saját autója, kivált.

Kedves Kollégám, nem akarom tovább fárasztani a prózámmal. Hát még csak arra hadd szorítkozzak, hogy neje hamaros felgyógyulását illetőleg a legforróbb kívánságaimat fejezzem ki magának és hogy biztosítsam Önt tisztelő barátságomról.

Adorján Andor