Kedves Kollégám,

Április 30-án kelt levele, nyilván a május elsejei szünnap – folytán még csak tegnap, másodikán, pénteken jutott el hozzám. Szerettem volna forduló postával válaszolni, de – talán már megírtam, ez esetben bocsánatot kérek az ismétlésért – péntek és szombat nálam mindig két bolond nap, mert kell, hogy szombaton 6 óra előtt adjam fel postán ajánlottan a cikkeimet, amik kell hogy hétfő reggel ott legyenek a redakcióban. Ezúttal úgy intéztem a dolgot, hogy a tegnapi munkanapomat megtoldottam két éjszakai órával. Hála ennek, most, délután öt órakor kész vagyok a munkámmal, még van jó fél órám eldiskurálni magával. Örömmel teszem.

Szépen köszönöm szíves levelét és igen örülök látni, érezni, mennyi rokonérzést pazarol rám. Hogy Sanglé-tól levelet kapott, a nyolcadik világcsodának nézem. Most csak az volna még kívánatos, hogy valóban el is járjon, ígérete szerint a dologban. Talán meg is teszi. Minden esetre írtam neki találkozót kérendő, mert szeretnék lelkére beszélni, járjon el csakugyan, lelkiismeretesen és ne csak szóbeli malaszttal szolgáljon. Sanglé elragadó, kedves jó fiú, igen szeretem őt, viszont mindig úgy láttam, hogy jól kifejlett önzése ritkán bírja olyan cselekvésre, amiből csak másnak van haszna, nem neki. Lehet azonban, hogy e tekintetben is nagyot változott és hogy megértvén a maga helyzetét, valóban tesz is valamit. Majd mihelyt beszéltem vele, tudni fogom mihez tartani magam ebben az adott esetben. Ha maga a Bananeraie tulajdonosát ilyen szépen megszelídítette, (megjuhászította, mondaná {Arany János|}), miért ne lett volna hasonló varázsa Sangléra is.

Most hamar áttérek {Benczé-re [Bencze Jenő / Eugène]|4200}. Benczét ismerem úgy szólván azóta, hogy a numerus clausus kikergette Magyarországból. Már nem tudom annak idején ki ajánlotta hozzám. Lehetőségem szerint a hóna alá nyúltam. Itt a Sorbonneon, remek doktori értekezést írt Remy de Gourmontról. Aztán hosszú ideig nyomát vesztetem. Később, mint hallottam, ő Seghersnek lett alkalmazottja, a könyvkiadó vállalkozásában. Seghers egyébként igen jeles költő is és nem csodálom, ha Benczében felettébb értékes munkatársra talált. A Hitlerék bukása után, amikor visszakerültem Párizsba abból a klastromból, ahol évekig megbújtam, valahára megint találkoztam Benczével néha. Szegény embert szörnyen megviselték volt az események: Ő maga megmenekült ugyan, a feleségét és leányát a németek megölték. Ha találkozik Benczével, azzal a tisztelettel nézze, ami a nyúzott embereknek kijár… Igaz, hogy mindennek jó 12 éve is megvan, és ennyi idő alatt sok embernek új irhája nő, de elképzelni nem tudom, hogy a szív megszűnjön vérzeni, amikor újra és újra átjárja a legrettentőbb tőr: az emlékezés azokra, akiket szerettünk és akik miattunk haltak meg, holott mi tovább élünk, eszünk, alszunk, sétálunk, mintha nem történt volna semmi. Ha jól tudom, Benczének keresztény asszony volt a felesége. Képzelje el micsoda állandó fájás ez a tudat: értünk halt meg. Persze ha Benczével beszél, minderről említést se tegyen, én se tettem soha. Aki nem nagyon ért hozzá, inkább meg se próbálja levenni a sebről a kötést, még akkor se, ha azzal a szándékkal teszi, újra bekötni, jobban, szebben, puhábban, aszeptikusabban.

Ha Benczével beszél, vagy ha ír neki, hivatkozzon rám, nem kétlem ez jó ajánlás lesz. Arról sejtelmem se volt, hogy Sanglé meg ő ismerik egymást. Ebből arra következtetek, hogy Bencze lelki sebe heged, ugyanis az én kedves Sanglé barátom senkitől se irtózik jobban, mint a szomorú emberektől és ebben jobbadán én is igazat adok neki. Kinek-kinek elég a maga baja. Ritka ember szereti, ha más még külön is nyakon önti a könnyeivel. Aki szereti az ilyent, rendszerint szadisztikus hajlandóságú: kéjeleg a más bajában és hogy jobban elmerüljön ebben a kéjben, hát a részvét úszónadrágját veszi magára. Furcsa fajtája a szeméremnek.

Hogy írt az általam megadott címekre, csak helyeselni tudom. Hátha kijön belőle valami.

Persze hogy magam is igen örülök annak a gondolatnak, újra találkozhatni magával. De jó eleve elnézésüket kérem, a magáét és a kedves feleségéét, mert a személyemben mit tudok majd bemutatni maguknak: egy fogatlan és megtört nagy idők tanúját, egy elaggott veres sapkást, aki a kápolnai csata után még látta Kossuth Lajost imádkozni, és aki egyébként olyan tökéletesen el van hülyülve, hogy amikor motyogni kezd, vigyáz, nehogy tévedésből a mamut hamunak mondja. Eltudja-e képzelni, milyen kellemetlen jelenség az ilyen nyáladzó öregember?

Kedves feleségének minden esetre adja át köszöntésemet, magát pedig a legszívélyesebben üdvözli roskatag híve,

Adorján Andor